Ágoston Hugó: A kilencvennyolcadik
Távol áll tőlem humorosan szemlélni az idei december elsejét, egy-két komikus mozzanatra azonban felhívnám a figyelmet. Nem olyan tréfára gondolok, amilyen rovattársunk, Sebestyén Mihály cikkének meggondolkoztató kiindulási hipotézise, hogy az ünneplő nemzeti ejtőernyős azért választotta szellemesen a légi utat az alászállásra Marosvásárhely főterén, mert más módon bajosan lehet a megyeszékhelyre eljutni; hanem – mondjam így – politikai tréfákra. Az idei román nemzeti ünnepet három-négy ilyen mozzanat emelte ki a korábbiak ködös-borongós folyamából.
Kezdjük azzal, hogy az államelnök bejelentette, hogy nem hívja meg az ünnepségre, jelesen a katonai felvonulásra és az esti Cotroceni palotai fogadásra a „pönális” politikusokat, vagyis azokat, akiknek "gondjaik vannak az igazságszolgáltatással". El tudom képzelni Victor Ponta volt miniszterelnök, Liviu Dragnea szociáldemokrata pártelnök és Călin Popescu Tăriceanu szenátusi házelnök (nota bene: az ország második embere) mély bánatát, hogy nem asszisztálhattak a hidegben a kimustrált fegyverek parádéján, amelyek nemhogy egy komolyabb támadásnak, de egy komolyabb szélfúvásnak sem tudnának ellenállni, vagy a palota barátságosabb légkörében nem csodálhatták meg az államfő szívére tett kezét, ami mellesleg érdekes képzeteket kelthetett a román tévénézők fejében, szóval sajnáltam is őket eléggé.
Hanem a meghívás körül felmerülhet egy-két észrevétel. A tréfásabb az, hogy a mellőzött három leendő kormánypárti ballib gráciusz (vagy gráció?) közül kettőre még nem mondtak ki semmilyen ítéletet, tehát élvezik nem csupán a helyzetet, de az ártatlanság vélelmét is; a harmadikat pedig nyilvánvalóan politikailag intézte el a pártatlan hazai igazságszolgáltatás (egy amúgy is – a nyolcadfél-millió szavazat ellenére! – hatástalan népszavazás nyomán, miközben a 2009-es durva, sorsdöntő és -másító elnökválasztási csalást kivizsgálni sem méltóztatott...) A tréfát pedig tovább mélyítette az a kedves balkáni paradoxon, hogy a kirekesztő államelnöktől viszont, aki Szebenben fizikatanári különórákból gazdagodott meg, törvénytelenül szerzett ingatlant koboztak el, és egy olyan összeférhetetlenségi modellhelyzetet úszattak meg vele, amelyért tízével, ha nem százával ítéltek el önkormányzati tisztségviselőket. (A jogi hölgy, aki mindezeket elintézte neki, s akit hálából egyenesen alkotmánybírónak tett meg szigorú erkölcsű államelnökünk, biztosan a meghívottak között volt.)
És van még valami, kevésbé tréfás. Az államelnöknek nem tartozik hatáskörébe a nemzeti ünnep parádéjára meghívni bárkit is! Ez végső soron a rendező-szervező belügyminisztérium dolga. S a palotába, a pezsgős vacsorra? Ő, illetve a kancelláriája azt mondja, hogy oda igen, oda van joga meghívni, illetve meg nem hívni, akit csak akar, hiszen erről törvény rendelkezik. Nos, csakugyan van ilyen törvény, egészen friss – annyira, hogy idén december közepén lép érvénybe, a választások napja utáni héten. Tehát Klaus Iahannisnak nem állt hatáskörében vezető politikusokat (nem) meghívni a Diadalív alá, és törvénytelenül járt el, amikor a fogadásra sem hívta meg őket.
Mint tudjuk, mindezekre a mulatságokra az RMDSZ politikusai sem mentek el, de kétlem – bár izgi lenne –, hogy ez a meghívatlan román parlamenti képviselőjelöltekkel való szolidaritás jele lenne. Akadt más, fontosabb dolguk: a MÁÉRT-on jelentős kérdésekről esett szó, különös összefüggésben a jövő vasárnapi parlamenti választásokkal és a magyar kormány támogatásával kapcsolatban.
Az is hamar bejárta a sajtót, hogy a magyar diplomaták sem Bukarestben, sem máshol, szerte a világon, nem vehettek részt a román követségeken a nemzeti ünnep alkalmából rendezett műsorokon, fogadásokon. Az unortodox diplomáciai tiltás bizonyára kivált még többé-kevésbé nyilvános vitákat, az előző román államelnök ellenállhatatlan humora azonban mindenképpen figyelemre méltó. A volt hajóskapitány – a hajdani barát! Istenem, mivé lesznek a legmelegebb, bocsánat: a legmélyebb politikai haverségek is! – valami húzd-meg-ereszd-meg játékban képzelhette hirtelen magát s határnak a Tiszát, merész büntető intézkedéseket javasolva, a nagykövetek visszahívásáig elmenően. Ha arra gondolok, mit kaptam a fejemre, amikor a lángoló román-magyar barátsággal és derék szavazóink áramával, de méginkább sajtós kollégáim anatéma-áradatával szemben kezdettől fogva képtelen voltam másnak tekinteni őt, mint közönséges csalónak... Például egy szinte napra pontosan négy évvel ezelőtti cikkemben, amelyik abból a szempontból is tanulságos, hogy miként láttam a parlamenti választásokat azok előestéjén. Talán ebbéli vértezettségemnek is köszönhető, hogy most már egyszerű legyintéssel túl tudtam tenni magam az agresszív hajóroncs „fenyegetésein” és a nemzeti ünnep kiváltotta „konfliktusokon”. Különben azt hiszem, az ilyen figurák már el sem érik a popor mindannapok gyötrelmei közepette szinte átléphetetlenül magassá emelt ingerküszöbét. Úgyhogy nyugalom.
A harmadik fontos esemény a román nemzeti ünneppel kapcsolatban egyenesen Washingtonból érkezett, és immár jövőbe mutató. Az amerikai diplomaták, hivatalosságok ugyanis – általában a meghívottak, akik annak ellenére vagy éppen azért megjelentek, mert nem az ő ünnepük volt – a fogadáson lelkesen megerősítették: a román partnerség továbbra is rendkívül fontos marad az amerikai politikai paletta mindkét meghatározó pártja számára, s tekintettel a NATO-tagállamok közös védelmi stratégiájára, Donald Trump elnök és Michael Pence alelnök az eddigiekhez hasonlóan intenzív kapcsolatok ápolására törekszik majd.
Barátom barátja barátom, tartja a mondás – közel az idő, amikor a román és a magyar vezetőket (és népeiket), s talán az oroszokat és a tajvániakat is: szoros baráti egységbe kovácsol össze a trumpi gondoskodás. Vagy ahogy jegyzetíró kollégánk, Bíró Béla fogalmazott legutóbbi cikkében „Segítségünkre lehet, hogy Donald Trump elnöki beiktatása – a magyarországi politika nemzetközi érdekérvényesítő képességének fokozódásával párhuzamosan – a román-magyar viszonyt is kiegyensúlyozottabbá teheti.” Ezzel közvetlen kapcsolatban pedig: „Addig azonban, amíg a nemzetközi nyilvánosságban a mi helyzetünket is radikálisan más megvilágításba helyező fordulat bekövetkezik, a romániai magyar közösségnek egyben kell maradnia. Ehhez a megmaradással szinonim egységhez szükséges önbizalmat pedig csakis közösségünk erős parlamenti képviselete és alkuképessége alapozhatja meg.” Legyen ez a végszó – és ebben tréfának nincs helye!