Sokat beszélünk arról, hogy a karantén és a járványhelyzet milyen hatással van az idősekre, a munkavégzésre, a kapcsolatainkra, az oktatásra, de kevés szó esett arról, hogy a bezártság és az életviteli korlátozások a gyermekek életét is fenekestül felforgatták. Deme Ilona pszichológust kérdeztük arról, hogyan élik meg a gyerekek a vírussal járó életmódváltást  és milyen viszonyulást igényelnek szüleiktől a különböző korosztályok.

A különböző korosztályok hogyan élhették meg és dolgozhatták fel a koronavírussal járó információkat, szabályozásokat?

Az, hogy miként élték meg a járványhelyzetet, leginkább attól függ, hogy ki milyen információt hallott vagy kapott otthon. Tapasztalataim szerint a legtöbb gyereket nem traumatizálta annyira a tény, hogy otthon kell maradnia, sőt sokan izgalmasnak találják a helyzetet, örülnek annak, hogy nincs iskola, és a szüleikkel lehetnek.

Két iskoláskorú és egy két és féléves gyermek édesanyjaként azt látom, hogy az apróság virul, mert az egész család otthon van, és nem sínyli meg a járványhelyzetet. A nagyobbakat viszont megviseli az, hogy nem találkozhatnak a barátaikkal, mivel iskoláskorban általában az osztálytársak között szövődnek baráti kapcsolatok, az intézményes oktatás befagyasztásával hirtelen szűnt meg körülöttük ez a burok. A nagyobbak nehézségeit az online oktatás is fokozza, hiszen új számukra a megannyi oktatási platform.

Ez az az állapot, amely során egy szülő sem kerülheti el, hogy ne beszéljen csemetéjének a valóságról, hiszen az iskolák és óvodák bezárása magyarázatot igényel. Hogyan tanácsos beszámolni a járványról? Mennyit kell tudnia egy gyermeknek mindabból, ami a világban zajlik?

Az nincs rendjén, ha semmit nem mondanak a szülők gyermekeiknek a vírusról, hiszen fel kell készülni arra is, hogy bármelyik családtag megbetegedhet, és jó, ha tudják a csemeték, hogy akkor mi fog történni. Hiteles, a gyermek korának megfelelő információkat kell közölni, de nem azért, hogy stresszeljen vagy pánikoljon, hanem azért, hogy felfogja és megértse ezt az állapotot. Voltaképpen a felnőtteknek is kihívás a megértés, hiszen nehéz eligazodni az információk tömkelegében. A gyerekeknek úgy kell beszélni a járványhelyzetről, hogy az megnyugtassa őket mindamellett, hogy megérteti velük a helyzet komolyságát. Fontos átbeszélni, hogy miért szükséges betartani az óvintézkedéseket, tudniuk kell, hogy miért hasznos otthon maradni, miért nem találkozhatnak a barátaikkal.

Mindannyian az online térbe „menekültünk”. Hogyan óvhatjuk meg gyermekeinket attól, hogy a digitális világ beszippantsa őket? Káros tartalmak, rosszindulatú emberek leselkednek rájuk, és a függőség kialakulása is előfordulhat. Van megfelelő szülői eljárás a gyermek-online tér kapcsolatának kialakítására, szabályozására?

Eddig a legtöbb szülő azt tanította a gyermekének, hogy nem jó sokat lógni a számítógépen vagy a telefonon. A számítógép egy tiltó, fegyelmező, zsaroló eszköz volt a legtöbb családban, a használatát gyakran korlátozták a szülők, és nemegyszer hangsúlyozták, hogy rontja a szemet, függőséget okoz. Tehát a gyermekben is tudatosult, hogy nem jó sokat keresgélni az interneten. Most viszont az iskoláskorú gyermekek napi 4-5 órát kötelezően a számítógép előtt töltenek, hogy haladhassanak a tananyaggal. Az online térről való tájékoztatást tehát már a járványhelyzetet megelőzően meg kellett ejteniük a szülőknek, s mi több, már kiskortól kezdve be kell iktatni az ilyen jellegű beszélgetéseket, mert iskoláskortól, még ha a saját gyermekünknek van is biztonsági zár a telefonján, bármikor mutathat neki az egyik osztálytársa, barátja olyan dolgot az interneten, amitől szülőként óvni akartuk.

A gyermeknek fontos beszélni arról, hogy miért nem nézhet meg akármit, miért nem YouTube-ozhat úgy, hogy mindenre rákattint, amit az oldal ajánl. És azt is szükséges elmagyarázni, hogy hány kattintással juthat el azokig az oldalakig, amelyek nem neki valók, és fontos hangsúlyozni, hogy mi okból nem neki valók ezek a tartalmak. A lényeg az, hogy nyíltan beszéljünk az ijesztő, szorongást keltő oldalakról. Az alapszabályok szerencsés esetben már rég le vannak szögezve a családokban, és ezekről időről időre, újra és újra beszélnünk kell. Nem elegendő csak annyit mondani a gyermeknek, hogy „vigyázz, hogy mit nézel”, mert ez nem jelent semmit, nem magyaráz meg miérteket. Azt is hangsúlyozni kell, hogy kivel állhat szóba, ugyanis ebben az időszakban magányosabbak, és jó lehetőségnek tűnhet online ismeretlenekkel barátkozni.

Bár a legtöbb iskola biztonságos, zárt felületeket használ az online oktatásra, sok olyan gyakorlóoldal van, ami elérhető bárki számára, és ilyen helyeken is keresgélnek a rossz szándékú emberek. Muszáj elmondani a gyermekeknek, hogy az online tanulás és játék során ne versenyezzenek idegenekkel, ne álljanak párba ismeretlenekkel, ne beszéljenek meg velük dolgokat, mert attól, hogy egy cuki kislány fotója mosolyog vissza a profilról, vagy éppen egy tízéves kisfiút lát, még nem jelenti azt, hogy valóban vele egyidős, és jók a szándékai. Emellett a zaklatásról (bullying) is szükséges felvilágosítani a csemetéket, hiszen lehetséges, hogy gyermek rejtőzik a másik profil mögött, csak éppen sértegetni, bántani szeretné őt, és olyan tartalmat küldhet neki, ami szorongást, ijedtséget vált ki.

Ha a digitális oktatás bökkenőiről beszélünk, nemcsak az idegenekről kell említést tennünk, hanem arról is, hogy melyek az online tér kommunikációs szabályai. Frusztráltabbak, nyűgösebbek a gyermekek a bezártság miatt, és könnyebb ilyenkor odamondani a társaknak, hamarabb kialakulnak azok az esetek, amikor az osztálytársakat kicikizik az egyik oktatási csoportban. Egyszerű mondatokkal rávezethetőek a helyes útra: „olyasmit írj le, amit vállalnál akkor is, hogyha a társad szülője, a te szülőd vagy egy tanítód látná” – és ilyenkor elmagyarázható, hogy mi a digitális lábnyom, és miként marad meg az online térben minden, amit leírnak. Ezeket általában megértik a gyermekek, ami nem jelenti azt, hogy nem hágják át olykor a megbeszélteket, mégis tisztában vannak a következményekkel.

Az iskolák és az óvodák a továbbiakban is zárva maradnak. Mindez milyen hatással van a gyermekekre? Bár év közben sokat panaszkodnak a tanulás, a leckék és a kisebb veszekedések miatt, hiányzik nekik a közösségük, a napi rutinjuk. Milyen viselkedésmóddal jelzik ezt? Mire figyeljen a szülő, és melyek azok a jelek, amelyek komolyabb beszélgetést, orvoslást igényelnek?

Annak ellenére, hogy nincs iskola és óvoda, a napi rutint a továbbiakban is fenn kell tartani: időben keljen, időben feküdjön, délelőtt tanuljon a gyermek amennyiben lehetséges. Nyilván nem tudják minden családban megteremteni az „ideális” helyzetet, hiszen van, ahol egy számítógépen osztoznak a gyermekek és a szülők, de ahol adott a lehetőség, ott mindenképp fontos betartani.

Lényeges, hogy legyenek feladatai a gyermeknek, és legyenek kihívások az életében. Ne engedjük, hogy fásulttá váljanak csemetéink amiatt, mert a napi rutin hiányában nyúlnak és darabokra esnek a napjaik. A lurkók kedélyállapotára negatív hatással van a rendszertelenség. A legtöbben szerencsére jelzik, hogy mire van szükségük, mert sírva fakadnak a barátaik hiánya miatt, elpanaszolják, hogy nem kedvelik az új tanítási rendszert, és még azt is bevallják, hogy hiányzik nekik az iskola – tehát jobb esetben szavakba öntik a gondjaikat. Ha mégsem, akkor a viselkedésmódjukkal jeleznek, ugyanis kedvetlenné, étvágytalanná, levertté, érdektelenné válnak, és minduntalan csak fekszenek. Az ilyen jelek arra is figyelmeztetnek, hogy legrosszabb esetben depresszió felé közeledhet a csemete. Mindenesetre szülőként nem kell egyből megijedni, mert a csemetének is lehetnek rossz napjai, inkább akkor érdemes komolyabban venni ezeket a problémákat, amikor állandósulni kezdenek, és a gyermek például reggeltől estig csak alszik.

Hogyan lehet motiválni az elcsüggedt csemetét? Hiszen a szükségállapot lejárta után vészhelyzet érkezik, tehát a szabályok és a tiltások egy formája a továbbiakban is megmarad. A közeli parkok egy idő után unalmassá válhat, ha pedig a nyárra tekintünk, sem lubickolás, sem táborok, fesztiválok, gyermekprogramok nem várják az apróságokat. Mit adhat ezek helyett a szülő?

Mindez függ a családi szokásoktól: például, ha a szülők egyébként is sok minőségi időt töltenek a gyermekkel, és jelenleg is megélik az együtt töltött szabadidőt, akkor nagyobb érzelmi biztonságban van a gyermek. Ha bevonják a csemetét az otthoni teendőkbe, és feladatokat adnak neki, az is hatásos foglalkoztatásnak tekinthető, hiszen kiskorától kezdve a részvételre kell tanítani. Jó együtt főzni a lurkóval, ahogyan az is felüdítő, ha együtt barkácsolunk, teszünk-veszünk a lakásban. És azáltal, hogy bevonjuk, motiváljuk is.

A gyermeket egyébként azzal lehet motiválni, vagy valami rosszról leszoktatni, ha valamit ajánlunk neki cserébe. Vigyázni kell ezzel, mert nem szabad pofont vagy büntetést ajánlani, csöppet sem hatékony a fenyegetés: nem azt mondjuk neki, hogy „ha nem hagyod abba a számítógépezést, kapsz egy pofont”, ahogyan az sem megfelelő, ha csak annyit hall, hogy „hagyd abba”, mert el kell mondani, hogy milyen lehetőségek vannak az adott tevékenysége helyett. Sokkal hatékonyabb az a kijelentés, hogy „most már hagyd abba a számítógépezést, kérlek, egyrészt lejárt az idő, másrészt tíz perc múlva társasjátékozhatunk”. Mindig ajánlani kell valamit, ami kimozdíthatja, de soha ne hagyatkozzunk a fenyegető ajánlásra, mert nem a pofonnal válunk jó szülővé. Könnyebb és emberségesebb a büntetés helyett olvasást, közös filmnézést, takarítást, sütés-főzést, barkácsolást javasolni.

Nagyon nehéz helyzetben vannak azok a szülők, akik jelenleg dolgoznak, és közben a gyermekek pedagógusai is, hiszen rengeteg feladat hárul rájuk: elvégezni a munkát, segíteni a gyermeknek, minőségi időt tölteni a családdal, szórakoztatni a csemetéket, lekötni a figyelmüket, eleget tenni a nagy mozgásigényüknek, ami a bezártság miatt akadályokba ütközik. Nem gond az, ha az összes feladat teljesítésére nem jut mindig idő és energia. A járványhelyzetre nem voltunk felkészülve, nem volt megküzdési mintánk, nem tudjuk azt mondani, hogy „legutóbb így tettünk”, mert tele van bizonytalansággal. A „mikor lesz vége” és „ha vége lesz, miként lesz vége” kérdések felemésztik az embert, hiszen csak találgatni tudjuk az eredményt. Ezt a zavaros állapotot pedig nemcsak a felnőttek érzik, hanem hozzájuk hasonlóan a gyermekek is.

Ha nem tudunk eleget tenni ennek a rengeteg szülői szerepnek, az kihatással lesz gyermekünk viselkedésére, későbbi megnyilvánulására?

Én mindig azt mondom a szülőknek – és így a harmadik gyermekem után kezdek is belejönni – hogy nem kell tökéletes szülőnek lenni. Nem baj az, ha a gyermek hibázni látja a szülőt, vagy gyengének, fáradtnak, kedvetlennek észleli.  Ha a gyerek azt látja, hogy a szülő nem tud valamit, mégis azt mondja, hogy „gyere, próbáljuk meg együtt, találjuk ki együtt”, akkor nem negatív dolgokat szül ez a fajta önfelvállalás, hanem ellenkezőleg, összekovácsolhatja a családot. A gyerek megtanulja, hogy ha jön egy váratlan helyzet, akkor a család összefog, összezár, és nem dől össze akkor sem a világ, ha nem vagyunk felkészülve mindenre.

Alkalmazkodási képességet eredményezhet, bár ez sokban függ attól, hogy szülőként hogyan éljük meg a járvánnyal járó rengeteg információt. Ha fásultakká, szorongókká, depressziósokká válunk, ügyelnünk kell arra, hogy ezekből mennyit adunk át gyermekeinknek. De az előreláthatatlan állapotokból kikecmereghetünk jól is, csak arra kell fókuszálnunk, hogy kibírtuk, együtt ezt is véghezvittük, belejöttünk, beletanultunk, kísérleteztünk, kreatív megoldásokat találtunk ki.

Tapasztalataim alapján, azoknak a gyermekeknek, akikben eddig teljesítményszorongás fészkelt, és az állt a problémájuk hátterében, hogy nem volt elegendő számukra a családdal, szülőkkel töltött idő, és az iskolai elvárások nyomorgatták őket, jelenleg a tüneteik megszűntek, mert az online térbe költözött az iskola, és a szülőkkel is több időt tölthetnek, tehát sok pozitívumot is eredményezhet a bezártság. Jut idő beszélgetésre, összebújásra, játékra, olyan minőségi együttlétre, amire a járvány előtt kevésbé volt alkalma a családoknak.

A neves angol egyetemek gyermekpszichológusai indítványozzák, hogy az intézményes oktatás kezdetével a játékot helyezzék előtérbe a pedagógusok, és ne a tananyagot. Mindezt azért, mert a játéknak hatalmas szerepe van a gyermek fejlődésében. De mi is pontosan a játék? Családban hogyan kell játszani? Sok szülő gyakran félreértelmezi, vagy túlgondolja ezt a tevékenységet…

Pedig nem kellene nagy játékokra gondolniuk. Téves azt feltételezni, hogy a kötelező társasjátékozások vagy kirakózások minősülnek játéknak, mert az is játék, ha apa birkózik, focizik vagy fekvőtámaszozik a gyerekkel, ahogyan az is, ha anya együtt főz, takarít, kézimunkázik vele. A kulcs az, hogy a tevékenységeket játékosan vezessék fel, hiszen szerepekbe illeszkedve a házimunka is könnyebben megy. Nem a teljesítményről szól ez, hanem a minőségi együtt töltött időről. És, ha ezt figyelembe vesszük, akkor a közös játék lehet bármi, ami mosolyt csal az arcokra, tehát nem kell leragadni a kisautó tologatásnál vagy a babázásnál. Bármit lehet tevékenykedni a gyermekkel, csupán az a lényeg, hogy a szülő szívesen tegye. Máskülönben a gyermek megérzi, hogy anya vagy apa utál legózni, és kényszerből ül mellé öt percig.

Emellett a fejlődés szempontjából az is fontos, hogy a kortársakkal együtt éljenek meg dolgokat. Beláthatatlan ideig azonban nem találkozhatnak a barátaikkal, pedig szükségük van arra, hogy együtt játszanak, hogy megbeszéljenek bizonyos történéseket, kell az, hogy közösen utáljanak egy tantárgyat, átbeszéljenek feladatokat, nevessenek a szünetben, mert a család után a legfontosabb szociális közegük az óvoda és az iskola.

Itthon milyen viszonyulást kérhetnénk a tanintézményektől? Hiszen Angliában külön jogokat fogalmaztak meg a gyermeki jólétre és felépülésre…

Jó lenne, ha ez az időszak arra is alkalmassá válna, hogy csökkentik a tananyagot. Hiába kéri mindenki a pedagógustól és a gyermektől, hogy játsszon, mert az irgalmatlan, eszement tananyag nem enged időt a felszusszanásra. Ahhoz, hogy a leckerengeteg bevésődhessen egy iskolai év alatt, nem sok időt engedhetnek a lazaságnak. Igyekeznek a tanintézmények minderre megoldást találni, de a nagymennyiségű tananyag stresszt, teljesítményszorongást vált ki, és nem marad szabadideje a gyermeknek. Nyolc órát ül az iskolában, hazamegy, és utána még házit ír, tehát nem kap esélyt a feltöltődésre.

És ugyebár ott vannak a végzős diákok. Hogyan viszonyuljanak hozzájuk családtagjaik? Ők maradnak el a legtöbb rituálétól, hiszen a ballagás, a szerenádok, a végzős meccsek, a vizsgafelkészítők és még az érettségi sem zajlik a megszokott módon. Ez hogyan csapódhat le a kamaszokban? Mire figyeljen a szülő?

Mindenki nagyon várta az ünnepélyes lezárást, azt, hogy egy iskolai szakasz végére érve elkezdhessen egy másik életszakaszt. A hagyományok, a rituálék elmaradnak, de azért mindannyian bízunk benne, hogy az iskolák leleményesen megoldják a ballagást, még, ha nem is sikerül a hagyományos élményt megadni, online is átadhatnak valamit az esemény ünnepélyességéből.

Szülőként együtt kell éreznünk a kamasszal. Nem bagatellizálhatjuk el ezt a veszteséget, nem jó azzal vigasztalni, hogy „hagyd el, fiam, nekem volt, de én utáltam a ballagást” vagy „legalább nem kellett költsünk a ruhára”, és ne azt éreztessük a végzős diákkal, hogy nem is olyan fontos ez az esemény, mert ez egy meghatározó pontja a gyermekünk életének. A nagykorúsítási szokásokról, bálokról éveken keresztül ábrándoznak, tehát együttérzéssel kell viszonyulni a kamaszhoz, ugyanakkor jó lenne, ha a család vagy az iskola egy későbbi időpontban megtartaná az ünnepélyes lezárást. Szakemberként úgy gondolom, fontos ünnepélyesen lezárni ezt az életszakaszt, még ha az eredeti tervekhez képest sokkal később sikerül is megoldani. Kellemetlen, ha a gyermek veszteségérzettel marad, mert azt fogja gondolni, hogy csak úgy átlibbent az életének egy fontos mozzanatán. Csalódottságot vált ki belőlük a ballagás elmaradása, pechesnek és szomorúnak fogják érezni magukat, ezért jobb azt hangsúlyozni nekik, hogy ez különleges, erre mindenki fog emlékezni, mert a járványhelyzet következtében bekerülnek a történelembe, emlegetni fogják őket.

Milyen felnőttek lesznek azok a gyerekek, akik megtapasztalták a pánikot, a bezártságot, a hirtelen változást? Számíthatunk arra, hogy egy másfajta generációt formált a koronavírus? Óvatosabbat, meggondoltabbat, félősebbet? Vagy ellenkezőleg, bátrabbat, rendíthetetlent?

Ha az optimista énem szólal meg, akkor azt mondom, lehetséges, hogy jobban meg fogják becsülni a társas kapcsolatokat, a társas együttléteket, és az alkalmazkodóképességükre is pozitívan hathat a járványhelyzet. Ha újabb hasonló helyzet alakul ki, amikor a mostani gyermekek már szülők lesznek, akkor sokkal empatikusabban viszonyulnak a történésekhez, mert megszólal bennük a gyermek, és felelevenedik bennük, hogy miként élték meg ezt az időszakot. Lesz előzetes tapasztalatuk és megküzdési stratégiájuk.

Ha a negatív hatásokat nézzük, nem tudjuk még felmérni, hogy mennyire visszük mi, felnőttek is magunkkal a szorongást. Ebben a néhány hónapban leszoktunk a kézfogásról, az ölelésről, és egy ideig biztosan gyomorrángással jár majd leülni a buszon, belekapaszkodni a csőbe, és az is ijesztő lesz, ha eltüsszenti valaki mellettünk magát. Nem tudjuk, hogy mikor szabadulhatunk fel ebből, vagy egyáltalán lehetséges-e hosszú távon teljesen szabadulni. Biztos, hogy viszünk magunkkal egy jó adag negatív hatást is, de a gyermekek esetében például biztató, hogy nekik jól működik az öngyógyításuk, és szépen korrigálnak dolgokat magukban.