A szülőkre az eddigi évekhez képest a járványidőszakban több otthoni oktatás hárul, és ez bizony gyakorta gyermek-szülő  konfliktusokat eredményez. Hogyan folyhatnak bele a tanításba az anyák és apák? Fel kell csapniuk tanítónak, változtatniuk kell az elvárásaikon? Keresztesi Polixéna iskolapszichológust kérdeztük.

A rendhagyó oktatásban magukra kell venniük a pedagógusszerepet a szülőknek?

Fontos, hogy az óvodai és elemi oktatás teljes gőzzel maradjon jelen a tanintézményekben, mert ez az a periódus, amikor a gyermekeknek szükségük van arra, hogy közösségben legyenek, és a tanítási folyamatban részt vehessenek. A gyermek ugyanis még nem képes önállóan tanulni, és tanítani kell, ez pedig elsősorban az óvónő és tanító feladata. Nagy jelentőséggel bír, hogy a szerepek ne mosódjanak össze, sajnos a járványhelyzet okozta rendhagyó oktatás miatt, főleg az online esetében a szülői szerepek gyakran vegyülnek a pedagógusi funkciókkal.

A szerepcsere azonban roppantmód összezavarja a csemetét, és ebből ered az, hogy a szülőnek nem sikerül zöldágra vergődnie gyermekével, mert nem anyaként vagy apaként viszonyul hozzá, hanem tanítóként próbál fellépni. A szülő rendeltetése tulajdonképpen az, hogy az oktatás terén, legyen az online vagy szemtől szembeni, teremtse meg azokat a feltételeket, amelyek a tanuláshoz szükségesek, azaz ne a tanító feladatait próbálja átvállalni, hanem segítsen a gyermeknek a napi rutin kialakításában, hogy a szünet és a tanítási folyamat is megvalósulhasson a lurkó mindennapjaiban.

Emellett sarkallja gyermekét arra, hogy a tanítóra figyeljen, ha kérdése akad, azt a tanítótól kérdezze – csak segítsen rá az oktatásra, próbálja gyermekét abba az irányba terelgetni, hogy részt vegyen a tanórán. A szülőnek ugyanakkor nyomatékosítania kell, hogy az iskolai szabályok érvényesek az otthoni online oktatás során is: pontos időben kell leülni a számítógép elé, azt a feladatot kell elvégezni, amit a tanító mond, abból a füzetből és könyvből kell tanulni, amit a tanító ajánl. Így válik partnerré a szülő: besegít, de nem bitorol szerepet.

Tudniillik, ha a szülő mindenbe „belemászik”, azzal nagy nyomást gyakorol gyermekére: szoronghat, szégyenkezhet társai előtt, akár a szabadságérzete is csorbulhat. Hiszen, ha az ő anyja vagy apja folyton ott áll mögötte, és állandóan azon ügyködik, hogy a problémáit megoldja, akkor előfordulhat, hogy kiközösítik a társai, és megerősödik benne az az érzés, hogy jómaga képtelen bármit is elintézni, megoldani egyedül.

Mivel magyarázható, hogy a kicsik isszák oktatóik, nevelőik szavát, soha meg sem kérdőjelezik azt, mindent úgy fogadnak el, ahogy az oktató mondja, de a szülői szóval, véleménnyel, módszerrel már szembeszállnak?

A gyerek körülbelül hároméves korában kerül ki a családi fészekből, ekkor kezd nyitni más közösségek felé is, és megtapasztalja, hogy a különböző közegekben nem egyedül a szülő a "főnök", hanem megjelenik az óvónő, később a tanítónő is. Megérti, hogy a más-más területeken különböző szabályok lépnek érvénybe, eltérő az irányítási módszer. Érzékeli, hogy ahogy otthon megvannak az alapszabályok, úgy az óvodában és az iskolában is léteznek elvárások.

Tulajdonképpen egy modellt követ: a gyermek számára a felnőtt egy minta, nemcsak információt vesz át tőle, hanem a személyiségét, viselkedését is kipróbálja magán. Attól kezdve, hogy az óvodában vagy az iskolában teljesen másként működnek a dolgok, mint otthon, hazaérkezvén hiába kéri a szülő ugyanarra, amire pár órával azelőtt a pedagógus, valószínűleg nem fogja teljesíteni, mert a különböző közegeket más-más mintákkal azonosítja.

Szakemberként hogy látja, ha a szülő oktatja otthon gyermekét a matematika fortélyaira, vagy az olvasásra, írásra, az lehet olyan hatásos, mintha a tanító tenné? Vagy könnyebben kudarcba fullad a megvalósítás? Hiszen szigor, motiválás, komoly hozzáállás, lelkesedés is szükséges a tanításhoz…

Stresszforrás a csemete számára, ha az anya vagy az apa felveszi a tanító szerepét, és már nem szülőként viselkedik, akkor félelmet, ambivalens érzéseket ébreszthet gyermekében. Kialakulhat benne az, hogy a teljesítmény alapján értékelik őt: „ha jó jegyet hozok, jól teljesítek, akkor szeretnek, de ha nem, akkor nem fogadnak el” gondolattal végzi teendőit, és fokozatosan érlelődik benne a teljesítményszorongás.

A legjobb módszer az, hogy mindenki a helyén marad. A szülő tényleg csak annyit tegyen hozzá az oktatáshoz, hogy segítse gyermekét a rutin és a keretek kialakításában, illetve nevelje önállóságra a csemetét. Gyakran előfordul, hogy a gyermek nem ért valamit, és a szülő könnyűszerrel átveszi tőle a feladatot, megválaszolja a kérdését. Holott arra kellene ösztönöznie az apróságot, hogy a kérdéseit a tanítónak tegye fel, azaz váljon önállóvá.

Elterjedt, hogy a szülő oldja meg gyermeke helyett a feladatokat, mert „fontos, hogy kész legyen a házi feladat”. Ezt ne tegyék! Inkább ne készüljön el a házi, és legközelebb kérdezzék meg a tanító nénit, illetve buzdítsák arra a lurkót, hogy tanítójától kérdezzen, mert ő segítheti át az iskolai feladatokon. Ha mégis elvégzi a szülő gyermeke helyett a gyakorlatot, akkor a csemetében az erősödik meg, hogy nem képes rá: ez önbizalomhiányhoz vezethet, és azt tanulja meg, hogy ha gondja van, azt megoldja más helyette. Nem alakul ki benne az önállóság, nem tud megbirkózni az egyéni munkával és azzal, hogy ha felelős valamiért, meg kell küzdenie a nehézségekkel. Ez szorongáshoz vezethet hosszú távon.

Megtörténik, hogy a buzgó szülő helytelenül adja át a tudást csemetéjének. A helyes megoldás az, hogy kérdeznek és jeleznek a tanítónak. Ha a gyermeknél rosszul rögzült valami, mert esetleg nehezen ment át a tanítótól az információ, vagy éppen a szülő nyúlt hozzá az oktatáshoz módszertelenül, akkor ne nehezítsék még azzal, hogy otthoni praktikákkal próbálják korrigálni a hibát.

A helytelen tudásátadás megelőzhető, ha a szülő nem kezdi el oktatni az apróságnak a betűket, az olvasást és írást, mert később rengeteg gondja akad belőle a tanítónak. Ha pedig a szülő azt tapasztalja, hogy a tanító helytelenül adott át valamit, akkor rákérdezhet, hogy ezt biztosan így kell, így akarta. A kulcs a szülő-pedagógus közti partnerviszony: a felmerülő kellemetlenségeket is civilizáltan kezelhetik, ha a kérdezés, a személyes, nyugodt hangvételű beszélgetés az alapja kapcsolatuknak.

Miként dolgozhat össze a szülő és a pedagógus?

Óvoda vagy iskola kezdetén gyakran találkozik a pedagógus a szülőkkel, és az is előfordul, hogy egyéni beszélgetéseket tartanak, hogy a tanító, óvónő tájékozódhasson az apróság hiányosságairól, nehézségeiről, illetve arról, ami jól működik nála. Elsődleges a bizalom kialakítása a szülő-pedagógus kapcsolatában: ne másszanak bele egymás munkájába, az anya és apa neveljen, a pedagógus oktasson, és ott, ahol felmerülnek a kérdések vagy a gondok, jelezzenek egymásnak.

A tanító szóljon a szülőnek, ha gond van a gyermekkel viselkedés és tanulás szintjén, a szülő pedig világosítsa fel a pedagógust, ha valami szokatlant tapasztal gyermekénél. Az egyszerű kommunikációval könnyen kialakítható a megfelelő partnerkapcsolat. Nem kell túlzásba esniük, nem arról szól ez, hogy naponta többször hívogatják egymást, és minden kicsinységről beszámolnak, de a lényeges információk megosztása kulcsfontosságú, s mi több, az időnkénti „jelentéskérés” szülői kötelesség.

Most a szülők több időt töltenek gyermekeikkel, jobban belelátnak abba, hogy milyen a fejlődési ritmusuk, miként változtak az óvodai, iskolai évek során. Mit tegyenek akkor, ha a pedagógus nevelési és oktatási módszerei ugyan nem helytelenek, mégsem egyezőek a család elveivel? Zavarhatja a gyermek fejlődését, ha a szülő egyféleképpen, a pedagógus pedig másféleképpen csepegtet belé tudást bizonyos helyzetekről?

Tény, hogy nagyon különbözőek a nevelési stílusok: az osztályközösségen belül ahány szülő, annyi nevelési mód létezik. De a lényeg az, hogy az osztályközösségnek szabályai vannak, amelyek minden gyermekre érvényesek. A szülőnek tehát el kell fogadnia azokat a belső elveket, amiket a tanító képvisel. Manapság már többen az értékrend alapján választják meg az óvodát, iskolát és a pedagógust: ha tetszik az iskola és a pedagógus elve, beíratják gyermeküket a tanintézménybe.

Nyilván előfordul az, hogy egy-két szülő semmiképpen sem ért egyet bizonyos tanítói elvekkel, és ezekből adódhatnak konfliktusok, ha nem megfelelően kezelik a felmerülő problémákat. Például nem helyénvaló az, amikor a gyermeket közvetítőként használják, és rajta keresztül üzenget egymásnak a pedagógus és a szülő. Ha a gyermek eszközként hordozza a nézeteltéréseket, szenved, és szorongás, belső tusakodás alakul ki benne.

A két felnőttnek kell megbeszélnie az elvbeli különbözőségeket: bármilyen családból érkezik a gyermek, bármilyen elvet is vallanak otthon, osztályon belül ugyanazokat a szabályokat kell betartania. A csemete számára tisztán érthető, hogy az iskolában egyféleképpen, otthon másféleképpen történnek a dolgok, a lényeg csupán annyi, hogy ne ő váljék a viaskodás eszközévé.

Három hete zajlik a rendhagyó oktatás. Iskolapszichológusként hogy tapasztalja, mire van legnagyobb szükségük jelenleg a gyermekeknek?

A tapasztalat azt mutatja, annak ellenére, hogy a maszkviselés kellemetlenséggel jár, nem a legnagyobb probléma. Sokkal inkább megterheli őket a távolságtartás: az, hogy ne öleljék egymást, ne legyen közöttük fizikai kapcsolat, ne bújjanak tanítójukhoz, óvónőjükhöz szenvedést okoz nekik, hiszen az érzelmi és szociális közelség felszámolását jelenti számukra. A maszkot könnyebben elviselik a gyerekek, mint az érintésmentes létezést.

A szülő feladata ebben a bizonytalanságban az, hogy biztos pontot teremtsen az apróság életében: beszéltesse a gyermeket az érzéseiről, erősítse meg társas kapcsolatait, azaz teremtsen lehetőséget arra, hogy akár az online szférában is, de a társaival kapcsolatban lehessen. A gyermek nagy jelentőséget tulajdonít az összetartozás érzésének, ezt kell erősítenie a szülőnek.