Milyen viszony van neoliberalizmus és erőszak között? Hogyan függ össze a 23 millió románozás és a Stop Soros? Mit értenek félre civil szervezetek? Többek között ezekről a kérdésekről beszélgettek az a szem, illetve a Politikatörténeti Alapítvány és Intézet munkatársai Kolozsváron, a Tranzit.ro termében.

A Szemkontakt II.: Posztfasizmus, biopolitika, populizmus? című, június elsejei beszélgetés első felében a globális kapitalizmus felől közelítettek rá az autoritér, populista kapitalizmusra.

Míg korábban elfogadott volt, hogy a kapitalizmus egy demokratikus berendezkedéssel működhet egyszerre, úgy tűnik, hogy egészen jól megfér autoritér rezsimekkel is – fogalmazta meg a kiindulópontját Kapelner Zsolt filozófus. A kérdés az – hangzott el –, hogy valóban van-e kapcsolat autoritér rendszerek és kapitalizmus között. A kritikai elméleti hagyomány szerint a kapitalizmus önmagában hordozza az erőszakot, a rendszer pedig különféle kísérletekkel tartja fenn ezt az állapotot. Egyrészt a jogállamisággal próbálja az erőszakot legitimálni vagy láthatatlanná tenni, másrészt az imperializmussal, amellyel földrajzilag elrejti ezeket a folyamatokat, vagy a fasizmussal, amely megteremti az erőszak mitologizálását, és ezen keresztül legitimálja a kapitalista erőszakot.

A neoliberalizmus hozta létre a neoimperializmust, amelyben a tőkés termelés ellen irányuló mozgalmakat leverik akár rendőri erőszakkal, és amelyben a militarizmus is eszköz – háborúkról van szó – a rendszer működtetésében. 1989 után a politikai közösségen kívüliekkel szemben alkalmazták ezt az erőszakot, ezt nevezte Tamás Gáspár Miklós posztfasizmusnak. Létezik tehát a neoliberalizmusban erőszak, így pedig el lehet jutni annak megválaszolásához, hogy miért lehet sikertörténet a menekültellenesség több országban is.

Ma mindig mindenki mindenhol termel, nem dolgokat, hanem társadalmi életet – ezt nevezhetjük biopolitikai termelésnek. A neoliberalizus autoritér rendszerekhez való viszonya éppen ebben nyilvánul meg a felszólaló szerint: mivel mindenhol történik termelés, az erőszaknak is be kell vonulnia az életünk minden területére ahhoz, hogy fenntartsa a termelést. „Ahol a tőke veszélyben van, ott terem az állam és megvédi azt. Erre jó példa a Standing Rock esete, ahol az őshonos közösséggel szemben megvédte a rendőrség az olajvezetéket” – fogalmazott Kapelner.

Az olajvezetékeket tulajdonképpen mindannyiunkon húzzák keresztül, folyamatosan, mindenhol jelen van a neoliberális erőszakos rezsim. Mivel egyre gyorsul a termelés, egyre nagyobb az esély válságra is, ezt akarja stabilizálni a neoliberális erőszak. Ezért van az, hogy mindenhol megjelenik ez az erőszak és ez válik a szervező elvvé: így a magyar társadalom minden rezzenését is a migráció és fenyegetettség fogalmaiban tematizálja a hatalom, mert szüksége van a folytonos expanzió állapotában levő neoliberális tőkének a mindig jelen levő, stabilizáló erőszakra – állította fel a párhuzamot a filozófus.

Mivel a rendszer egyre instabilabb, a neoliberális tőke egyre inkább lerázza magáról a jogállam „és egyéb formalitások” béklyóját, és nyílt parancsuralmi erőszakrezsimmé változik – ebbe pedig minket is bevon, azaz „kiszervezi” az állam és a tőke az állampolgárnak, hogy ő váljon az erőszak elkövetőjévé.

A 23 millió románozástól a Stop Sorosig

Antal Attila jogász, PhD, az ELTE ÁJK Politikatudományi Intézetének adjunktusa, a Politikatörténeti Intézet Társadalomelméleti Műhelyének koordinátora a menekültválság magyarországi menedzselését tárta fel, a hatalmi eszközök általi gerjesztést és újszerű, biopolitikai hullámmá átalakítást.

Antal szerint a 2015-ben a Keleti pályaudvarra került menekültekről mutogatott képek jelensége egy biopolitikai pillanat volt, ekkor jelent meg az ellenségkép, amelyet tulajdonképpen kormányzati behatásra állítottak elő. Ez a modern Kárpát-medencei politika éles törésvonalát is jelentheti, hiszen a klasszikus politikai „idegen” kategóriáját ekkor állították elő, „élőben streamelve mint a menekültválság valóságshowját”.

Az állami rasszizmus mindig is jelen volt, akár a románok, akár a pirézek kapcsán – akik, bár nem léteznek, egy korábbi felmérés szerint elutasíttattak a magyar társadalom egy jelentős része által. A politikai ellenség szervezett legyártása zajlik Antal szerint, amely az orbáni rendszerben a kivételes állapot fenntartásával együtt folyamatosan új, kirekesztendő csoportokat állít elő.

Itt kapcsolódtak az elhangzottak a neoliberalizmus autoritér rezsimekhez való viszonyához: Trump, Putyin, Orbán mind kiszolgálói ugyan a tőkének, nem nevezhetők antikapitalistának, ahogyan ezt sokan állítják róluk.

A Keleti pályaudvaron látottak után a második lépés a migránssal mint fogalommal kapcsolatos nyelvpolitikai térfoglalás volt: a korábban semleges fogalmat terhelték jelzőkkel. A harmadik lépés a határon levő kerítés volt, a negyedik az óriásplakátoké. Ezeket követte a nemzeti konzultáció – ekkor került be a terrorizmus hangsúlyosan a képletbe –, majd jött a népszavazás, aztán az alkotmánymódosítás. Következett a külső ellenség, Brüsszel, és a belső ellenség, a civilek – most pedig a Stop Soros törvénycsomagról döntenek, amely az eddig történtek kicsúcsosodása.

Ez a folyamat erodálja a magyar társadalmat, egyre zártabbé válik a menekültekkel szemben, a xenofóbia növekvőben van. „A magyar társadalom nagy része úgy gyűlöli az idegenből érkezőket, hogy nyolcszázezer magyar külföldön él” – fogalmazott Antal

Ez a politika nem újdonság, a 23 millió románozás jó példa rá – azaz a 2004. december 5-i népszavazás. A kapitalizmus pedig valóban kezdte elengedni a liberális demokráciához való kötelékeit, és alacsonyabbra téve a mércét jól együttműködik autoritér rendszerekkel is – Orbán ezt érezte meg idejében Antal Attila szerint. „Ez a küzdőtér sok tekintetben most fog élesedni”, a legfontosabb dilemma pedig az, hogy a jog mint olyan alapvetően alakul át mint eszköz: az Orbán-rendszer politikát alkot és azt jognak nevezi. A globális kapitalizmus szereplői pedig kibékülnek ezzel, ha megkapják a részesedésüket.

Rosszul diagnosztizáló érdekvédelmi szervezetek

Szatmári Áron, a pécsi A Város Mindenkié csoport tagjaként szólalt fel a rendezvényen. Arra világított rá, hogy az érdekvédelmi szervezeteknél hiányzik a diagnózisból a rendszerszintű folyamatok látása. Ez azt jelenti, hogy számos esetben rosszul értelmezik a társadalom egy részének reakcióit: azt gondolják például feminista, LMBTQ-csoportok, hogy csupán patriarchális beidegződésekről van szó, vagy keresztény-konzervatív butaságról, „szexista magyar néplélekről”. Bár időnként sok hasonló állítás igaz is, a probléma azonban az, hogy a kapitalizmus működése felhasználja ezeket a létező kulturális mintázatokat.

Éppen a rossz diagnózis miatt születnek rossz válaszok is: sok esetben a jogi egyenlőség vagy kulturális mintázatok kiterjesztése válik feladattá, a jogegyenlőség kérdése, például melegházasság legalizálása – holott ez nem oldja meg azt a problémát, hogy mást jelent melegnek lenni egy magasabb társadalmi státuszban levő családban, mint egy mélyszegénységben élőben.

Gyakran tehát nem reflektálnak az ilyen jellegű szociális problémákra, ahogyan strukturális jelenségekre sem, mint az egyenlőtlenségek mögötti biopolitikai okokra: például, hogy a nőket hogyan ellenőrzik, vagy kényszerítik őket arra, hogy emberanyag-reprodukciós munkára redukálódjon az életük.

​Lakhatási mozgalmakban is gyakran azt gondolják, hogy a probléma az önkormányzat felelőtlenségében áll, vagy csak az a baj, hogy sztereotípiákban hisznek a hajléktalanokkal szemben. Ez szintén rossz válaszokat szül: jó szakpolitikát kell javasolni meg elmondani, hogy mi az igazság, és majd jobb belátásra tér a hatalom, gondolják sokan – így pedig nem lesz változás Szatmári szerint, még ha a lakhatási csoportok néha meg is tudnak akadályozni kilakoltatásokat vagy más módon segíteni rászoruló embereken.

Szatmári szerint a probléma, hogy a biopolitikai stratégiákat a társadalom kimondatlanul is elfogadja. A bevándorlás kapcsán nem csupán az történik, hogy sokakat becsapnak, hanem az, hogy a globális osztályharcban valóban lehetnek érdekkülönbségeik. Ezekre a jelenségekre egy érdekvédő csoportoknak választ kellene adnia.

Az is fontos volna az előadó szeint, hogy az érzékenyítésen, erkölcsi érvelésen túl is használjanak eszközöket ezek a csoportok: nem elég például jó oktatás megszervezése, hanem új tanulási formákat kell életbe léptetni, amelyek túlmutatnak a jelenlegi kulturális mintázatokon. Új, hálózatos működéseket is kell találni, ahol a különböző csoportok meglátják a közös strukturális szinteket, amelyeken összekapcsolódhatnak - fogalmazott a felszólaló. Kitért arra is: gyakran csupán a jogok visszaszerzésére figyelünk, de a jogállamiság erodálódásával nem foglalkozunk eléggé. Ugyanakkor a közvetlen cselekvés is megoldás, például a házfoglalások azok számára, akiknek nincs hol lakniuk.

Címlapi illusztrációnk forrása: MTI