Vannak dilemmák, amelyeket újra meg újra át kellene gondolnunk. Ilyen dilemma az is, hogy jónak vagy rossznak születünk, szabadnak vagy sem – fogalmazott Tamás Gáspár Miklós filozófus kolozsvári előadásán, a BBTE Kritikai elmélet és multikulturális tanulmányok mesterképző vendégelőadójaként.

A kereszténység előtt a szabadság mint politikai fogalom nem játszott szerepet. Az antik városállam legfőbb célja nem a szabadság, hanem az aktivitás, a részvétel, az ezzel kapcsolatos erények gyakorlása volt – a szabadság éppen a közügyektől való szabadság volt – hangzott el. A szabadság ma ismert fogalma a kereszténységgel egyidős és az akarat szabadságával függ össze. Azt tartjuk szabad állapotnak, amelyben az akaratunkat nem bénítják külső akadályok – fejetegette az előadó.

A páli kereszténység az ókor kérdésére is válaszolt egyúttal, arra, hogy az akaratszabadságot mint a szabadság legteljesebb, legnemesebb megtestesülését a szuverén ész hatalma alatti lélek területére koncentrálta, ahol a szabadság legmagasztosabb aktusa a megtérés – amelyben a ránk nehezedő külső korlátok úgy távolíthatók el az életünkből, hogy mi távolodunk el a kozmosztól, ahol ezeknek a korlátoknak szerepük van. Ehhez el kell képzelnünk ezt a kozmoszt, amely a lélek területe – mondta a filozófus.

TGM szerint szabadságnak van egy másik, nem politikai aspektusa itt: a szenvedélyek uralmától való megszabadulás, a föléjük való emelkedés egészen a racionális világhoz. Megszabadulni mindattól, ami korlátozza a rációt, ami tulajdonképpen a szabadság.

A kereszténységben ennek az ára az, hogy a kereszténység antropológiája pesszimisztikus: az emberi célok nem teljesíthetők, összemérhetetlenség áll fenn az isteni célok és emberi belátások között, és ennek a neve az eredendő bűn: az ember természeti lénynek születik, aki legfennebb tudatában lesz a nem önállóságának, a vágyai által való befolyásoltságnak, a szabályok áthágásának – mind a testiség, a vágyak jellemzik az embert, mind az istentelen megismerésre való törekvés. Az emberi autonómia és emberi heteronómia tehát egyaránt elvezet istentől, ami maga ráció, önálló létezési szférával bíró létező, amely fölé mindenkinek törekednie kell. "Ennek legfőbb akadályai azonban mi magunk vagyunk, hiszen bűnösnek születtünk a kereszténység szerint, ezért magunk megtagadása és meghaladása a cél, vagyis az önzetlenebbé, testetlenebbé, lelkibbé válás" – fogalmazott az előadó.

TGM szerint ennek később megvannak a szisztematikussá tett életformái, amelyek koncentrálódnak a szerzetességben: ima, önsanyargatás, böjt, önmegtartóztatás stb., amelyek emlékeztetik a bűnös embert arra, hogy merre kellene mennie. Ezek önnevelési módszerek, amelyek koncentrálják a az ember elméjét arra, ami szükségszerű. A kérdés az: elismerjük-e, hogy a megváltástól érintetlen emberi természet bűnös, és ha meghagyjuk a maga autonómiájában, akkor az megakadályoz minket a helyes ismeret megszerzésében.

TGM úgy véli: a törés Rousseau-val következik be: szerinte az ember szabadnak születik, bár mindenütt láncokra van verve. Amennyiben ez így van, és jó emberek vagyunk, szabadnak születtünk, akkor valami nincs rendben, és nem miattunk. Ha szabadnak születtünk, akkor miért nem maradtunk szabadnak? Maga a társadalom, ami megakadályoz minket, szabadnak, jónak született embereket abban, hogy azok is maradjunk. Aki tehát arra törekszik, hogy embertársai szabadok, jók stb. legyenek, annak kötelessége a társadalom megváltoztatása. Tehát: nem vissza kell találni önmagunkhoz, hanem változtatni a társadalmon – hangzott el a filozófus előadásában.

Azt feltételezzük tehát – fejtegette –, hogy helyes társadalmi berendezkedés esetén helyesnek számító morális állapotok jönnek létre. Amikor a modern forradalmak szabadságról beszélnek, azt értik ez alatt, hogy a szociális körülmények intellektuálisan, morálisan stb. rosszá tesznek bennünket, ezért ezeket meg kell változtatni.

Kérdés persze az is, hogy honnan tudjuk, hogy nem olyan az emberek eredeti állapota, amilyennek mutatkoznak? Az egyik válasz, hogy azok a külső formák, amelyekkel morális kötelességgé változtatják a társadalom stabilitásra való igényeit, nem fejezik ki az adott társadalmi szerkezet lényegét – a társadalom nem abban a formájában bűnös a lélek eltorzításában megrosszabbításában, mint amilyennek feltüntetik, hanem mert a valódi természeti társadalom más.

Vissza kell tehát térni a természeti állapothoz, mondja Rousseau. Az egyik nemes tevékenység változtatni a társadalmon, amelynek alfaja kivonulás a társadalomból, a magány, a természet élvezete, a némaság, passzív szemlélődés – elvetése a kompetitív és hierarchikus viselkedési mintáknak, amelyek miatt a társadalom kártékony. Rousseau összeköti a politikai lázadást a társadalmi berendezkedés ellen és a morális lázadást pusztán a szociális léttel szemben.

A politikai forradalom nem elég a világ megváltoztatásához. Egy igazi társadalmi forradalom morális forradalom is, megváltoztatása az emberi lénynek, nem a megtérés, hanem a társadalom teljes megszüntetése, a hierarchia, az intézményesség aláásása révén – ez következik Rousseauból.

Ha törtélelmileg úgy alakult, hogy a társadalommal való totális szembenállást nem lehet javasolni, akkor középutat kell találni, azaz megtűrni bizonyos elemeket, és ellensúlyozni a károkozásokat saját magunk meggyógyításával, terápiájával stb. Csakhogy ezek a módszerek nem veszik figyelembe azt, hogy az emberi együttélés szervezett intézményes formájával súlyos problémák vannak. Kívánatos lehet tehát a kompromisszum, csak nem lehetséges – figyelmeztetett TGM.

Akik kiegyeznek a társadalommal, azaz lemondanak a maguk jóságáról, azoknak másodlagos rosszkedv, magukkal szemben gyanú jön létre. Azok a mérsékelt kísérletek, amelyekkel a társadalmon változtatni akarunk az utóbbi évtizedekben, fokozzák a bűntudatot mindenkiben, aki úgy érzi, hogy egyrészt kompromisszumot kötött, másrészt kizár bizonyos tényezőket, oázist hozva létre, hogy elviselje az ambivalenciát.

A kivonulás vagy változtatás puszta elképzelése sem lehetséges már, a legnehezebb kérdéseket irracionálisnak, irrelevánsnak, reménytelennek nyilvánítjuk. Kérdés persze, hogy az univerzális, racionális, nem önellentmondó megoldások biztosan jobbak, mint azok, amelyek egoisták, individuálisak és így tovább – hiszen erre végső bizonyíték nem lehetséges. Voltak is, akik azt gondolták, hogy a nagylelkűség, elfogulatlanság, szenvedélytelenség mind gyengeség, egy alacsonyabb rendű embertípus jellemzője, aki azért akar ilyen lenni, hogy az erősebb erőszakától a társadalom segítségével megmentse magát.

A másik lehetőség tehát, hogy feltételezünk emberi természetet és azt mondjuk, hogy ami megvalósult, az maga az ember, hiszen az erkölcsi reformra és társadalmi forradalomra irányuló törekvések sokszor kudarcot vallottak és olyan nehézségeket jelentenek, amellyel a spontaneitást, közvetlen életakaratot és életörömöt csonkítják – ami TGM szerint ráadásul igaz is. A felülkerekedés, siker, győzelem dicséretével az elnyomás válik elfogadottá – mindez pedig a nyelvhasználatunkban is régen gyökeret vert.

A radikális konzervatív világban a heroikus önmegtagadás jelenik meg, amelynek nem a megigazulás, bűnbánat az eszménye, hanem a harc, konfliktus, fájdalom vállalása a győzelem érdekében – ennek szekularizált formája a sport, amely megnemesíti a társadalom kompetitív jellegét. Ez TGM szerint a lehetséges eszmények egyike, de ez is Rousseau kérdésére válasz, hogy milyen is az eredeti ember – zárta előadását a filozófus.