A fiatalokat nem az érettségi tételek dramatizálásával, hanem az életüket megjelenítő előadásokkal lehet bevonzani a színházba, és igen, ha felkérnék őt erre, írna drámát a centenáriumról, de az semmiképp nem „egyszeri használatú” lenne – derült ki abból a beszélgetésből, amelyet Elise Wilk fiatal, brassói, szász származású drámaíróval, újságíróval készítettünk egy esőmentes augusztusi napon. Nem pihenőszabadságról, hanem a Karpaten Runschau német nyelvű hetilap szerkesztőségéből érkezett a találkozóra.

Vegyes érzelmekkel olvastam egy korábbi interjúdban talált beszámolódat arról, hogy drámaírói pályád elején „idegen” szerzőként utaltak rád. Persze, ez vicces, mert ha azt nézzük, hogy a színházak mintha nagyobb előszeretettel játszanának külföldi szerzőket, akkor ez akár egy nem remélt potenciállal is felér. Hogyan barátkoztál meg e két gondolattal – egyfelől az idegenként való felcímkézéseddel, másfelől azzal, hogy „külföldi” szerzőként akár nagyobb esélyed is lehet a hazai színpadon?

Hát, igen, ez a kezdetekkor volt. És fura, hogy éppen az újságírók meg azok tekintettek "idegennek", akik nem ismertek. Viccesnek találtam. Emlékszem, arra hivatkoztak, hogy bár egy külföldi szerző drámai szövege, mégis milyen jól tetten éri a romániai valóságot. Egy másik alkalommal a bemutató után jött oda valaki és angolul gratulált, aztán nagyon meglepődött, hogy románul válaszoltam. Legutóbb pedig Marosvásárhelyen egy fiatal kritikus – aki bár tudta, hogy nem vagyok „idegen” – megkérdezte, hogy a nevem írói álnév-e véletlenül. Aztán mondtam neki, hogy ez az én igazi nevem, amire nagyon elcsodálkozott.

Ami viszont a külföldi drámairodalmat illeti, el kell mondanom, hogy 2010-ben, amikor a drámáimat elkezdték színre vinni, valóban alacsonyabb volt a hazai szerzők aránya a színházak műsorán. De azt kell tapasztalnom, hogy ez a helyzet javult. Külön erre vonatkozó projekt kertében is keresik már a hazai drámaszövegeket, ösztöndíjakat írnak ki erre, amellyel a drámaírást ösztönzik és ez a folyamat hovatovább egyre látványosabb.

Jó irányba változott tehát a helyzet…

Igen, határozottan. Továbbra sincs nagyon sok romániai drámaíró, de van kereslet a hazai szövegekre. Éppen most folyik Szatmárnémetiben egy drámaíróverseny, amelynek a zsűriében is benne vagyok. S bár a határidő szeptember 15-e, már tíz-tizenegy szöveg is beérkezett, pedig egy teljes hónap van még hátra.

Amit én legutóbb olvastam tőled és meghatott, az a Papírrepülők volt, ami nem azért volt fontos számomra, mert azokkal a problémákkal küszködöm, amelyekkel a drámabeli tiniszereplőid, inkább az, hogy szembesültem különböző társadalmi folyamatokkal: nevezetesen azzal, hogy bizonyos fontos kérdéseket mintha nem kezelnénk kellő komolysággal. Ráadásul kevés olyan előadást láttam, amely a romániai tinédzserek problémáival foglalkozna… Vajon miért van ilyen kevés?

A hat évvel ezelőtti helyzethez képest – amikor első erről szóló szövegemet, A zöld macskát írtam – itt is fejlődés tapasztalható. Akkor teljesen más volt a helyzet. Ténylegesen nem voltak ilyen drámai szövegek. Csupán néhány olyan előadás, amely ezt a témát dolgozta fel, de ezek nagyon szórványosak voltak és nem is kifejezetten a tinédzsereknek szóltak. A zöld macska megírása után láttam, hogy micsoda hatása van ennek a szövegnek, és rájöttem, hogy nem kellene itt leállnom, hanem trilógiát kellene írnom. Később már öt drámai szöveget tömörítő gyűjteménnyé vált, mert különböző rendeléseket is kaptam. De elmondhatom, hogy radikális változás állt be 2012-től, hiszen megjelentek ilyen témájú fesztiválok is, keresik a fiatalokról szóló szövegeket.

A diplomamunkámat is ebből írtam, az volt a címe, hogy Az ifjúság témája a romániai kortárs drámairodalomban – amely alkalommal néhány tendenciát és szöveget is feltérképeztem. A doktorátusom is ebből készül, és meg kell állapítanom: nagyon új még ez az irányzat, de egyre látványosabb. És ezt a fesztiválok is segítik, például a bukaresti TinFest, amely egyre méretesebb lesz, a piatra neamț-i színház is kifejezetten ezt a témát feldolgozó szövegeket keres, és ez nem elszigetelt jelenség. Azt látom, hogy a színházak is egyre jobban érdeklődnek a fiatalokkal kapcsolatos drámák iránt.

Emlékszem, nagyon zavart, amikor bizonyos színházigazgatók menedzseri állás megpályázásakor azt írták be az intézményvezetői tervükbe, hogy be szeretnék hozni a fiatalokat a színházba, de olyan dramatizálásokkal, amelyek alapja a tankönyv. Ez teljesen felháborított, mert szerintem nem ezzel lehet a fiatalokat bevonzani a színházba, hanem olyan témákkal, amelyeket ők is időszerűnek tartanak, az ő életükről szólnak, de nem az érettségi tételek feldolgozásai.

Igen, hát ezzel szerintem a tehetetlenségüket is jelzik: nem tudnak mit kezdeni ezzel a kérdéskörrel, nem tudják, hogyan közelítsék meg. Ezeket a témákat valójában elég nehéz „megfogni”, mert, ahogy haladunk előre a korban, egyre kevesebb a találkozási felületünk, egyre nehezebben értjük, hogy mi történik a fiatal nemzedékekkel. Te hogyan végzed a kutatásaidat, miből ihletődsz?

Hát, itt először azt tisztáznám, hogy soha nem gondoltam azt, hogy én kifejezetten a fiatal közönségnek írnék, mert igazából ezeknek az előadásoknak a közönsége nagyon változatos – a középiskolásoktól a nagyszülőkön és tanárokon át sokan nézik és azonosulnak is a szöveg mondanivalójával. A drámáimban valóban vannak kifejezetten fiatalokat érintő témák, de emlékszem, hogy amikor a svájci Schauspielhaus Zürich színre vitte A zöld macskát, az előadást követő közönségtalálkozón egy nagyon idős nő mondta azt, hogy mintha fiatalkorát idézte volna meg a produkció.

Ekkor némiképp arra is rá kellett jönnöm, hogy a dolgok nem sokat változtak, ugyanazok a problémák fordulnak elő, és ezért a szövegeim azokhoz a szülőkhöz, tanárokhoz is szólnak, akik esetleg jobban meg akarják érteni a fiatalokat.

Visszatérve egy picit a Papírrepülők témájára, ott tulajdonképpen egy eltájolódott, tévelygő fiatal nemzedéket látunk. Ezt értelmezhetjük-e úgy, hogy a hazai társadalom is ugyanennyire irányvesztett?

Ez a szöveg kifejezetten a magukra hagyott gyermekekről szól, akiknek a szülei Olaszországba mentek dolgozni. Ez egy olyan időszerű téma, amellyel hosszú évek óta szembesülünk, sajnos. Az irányvesztettségük pedig pontosan az elhagyatottságuk miatt van, de ennek a korosztálynak amúgy is megvannak a maga különlegességei. Talán azt is mondhatnám – bár nem szeretek általánosítani –, hogy a fiatalság mindig is „eltájolódott” volt.

A sajtóban, főként az írottban nem láttam nagyon hangsúlyosnak a jelenséget. Te újságíró és főszerkesztő is vagy. Mit gondolsz, nincs elég eszközünk ennek az elhagyatottságnak a hatásos bemutatására? Vagy nem ugyanazt a sajtót olvassuk, nézzük, hallgatjuk?

Én rákerestem ezekre a sztorikra a sajtóban, mert a leginkább onnan dokumentálódom, és nem annyira a személyes beszélgetésekből. Sok ilyen esetet bemutattak már, többek között olyan gyermekekről is, akik öngyilkosságot követtek el a magukra hagyottságuk miatt. Aztán meg olyan osztályközösségekről is olvastam, amelyekben a gyermekek kilencven százalékának a szülei külföldön dolgoznak, igen gyakran az anyuka és az apuka is. Nem tudnék pontos számot mondani, de több százezer fiatal van ebben a helyzetben. Játékfilmet még nem láttam, de dokumentumfilmet már igen erről a jelenségről.

Gyergyószentmiklóson is dolgoztál egy igen érdekes színházi projekten, a Hideg című előadáson, amelyben különböző társadalmi témákat firtattok. Ezek kitalált problémák. Miért kellett őket kitalálni?

Mert ez volt az elképzelés alapja, hogy próbáljunk kitalálni különböző jelenségeket. De persze, minden ilyen képzeletszülemény egy valós tényen, helyzeten alapul. S bár az időhiány miatt nem tudtam sok időt eltölteni a kutatással, terepszemlével Gyergyószentmiklóson, úgy gondolom, hogy a hely hangulatát sikerült megragadnom, többek között olyan jellegzetességeket, amelyekkel csak ott találkozhatunk. És igenis azt hiszem, hogy a kitalált dolgoknak is igazság az alapja.

Hogyan közelíted meg a drámáid színrevitelét? Engem mindig érdekelt az, hogy miként viszonyulhat ehhez egy író ember: tesz-e személyes engedményeket, hogy „na jó, akkor legyen akár így is...”, vagy azt mondja inkább, hogy „aha, na erre nem is gondoltam, milyen érdekes értelmezés”…

Valahogy az előadás soha nem olyan, ahogy azt szövegírás közben elképzeli az ember. És ez nekem nagyon tetszik, mert olyan új és meglepő dolgokat fedezek fel, amelyekre nem is gondoltam. Másfelől, azt is szeretem, amikor azonos hullámhosszon vagyok a rendezővel, ami azt jelenti, hogy ez az én ötleteimet ő teszi gazdagabbá – a gondolatok valamiféle találkozását adja az együttműködés.

Nem szeretem azonban, ha kivágnak részeket a szövegemből úgy, hogy másvalamit tesznek a helyére, aminek nincs köze az általam írottakhoz. Ezekkel nem tudok egyetérteni, valamint a fontos szövegrészek eltávolításával. Szerencsére nem történt meg velem sokszor az, hogy rá sem ismertem a saját szövegemre. Talán kétszer volt ilyen…

Persze, ha drámaíró az ember, ezt is némiképp el kell fogadnia, hiszen a szöveg már nem az ő sajátja, tulajdona többé, hanem a többieké: a színészeké, a rendezőé és a közönségé. És azt hiszem, hogy ebben a szakmában azt szeretem a legjobban, hogy csapatmunka, közös alkotás: te hozzájárulsz valamivel, a másik egy másvalamivel, és ezek a rétegek egymáshoz adódnak.

Centenáriumi év van ugyan, de nem láttam színházi feldolgozását ennek a történelmi mozzanatnak, nem nagyon reflektáltak erre ilyen eszközökkel. Kissé őrültség a kérdésém: írnál-e drámát arról, mondjuk, hogy száz év után is mennyire különbözően áll hozzá ehhez a fordulathoz a német, illetve e a magyar közösség. Látsz-e fantáziát egy ilyesmiben? Persze, nem szeretnék feladatokat osztogatni neked…

Igen, ha felkérnének erre, akkor megpróbálnék írni erről. Valóban nem sok drámai szöveg van a témáról, bár évfordulós projekteket támogatnak azért. Azt hallottam, hogy Bukarestben készül valami kifejezetten az egyesüléshez kapcsolódó.

Ha írnék, az mindenképp olyan lenne, hogy 2018 után se veszítse érvényét. Mert úgy látom, ha kifejezetten a száz évre vonatkoztatva írnám meg, akkor az csupán egyszeri használatú lenne. És én azt hiszem, hogy ezt időtállóra kell írni, sőt, inkább arra kéne reflektálni: hogyan látjuk Romániát száz év múlva. Ebben látok több fantáziát.