Ezerszer végigkísértük már gondolatban a márciusi ifjakat azon a nagy napon a Pilvaxtól a Nemzeti Színházig. Láttuk őket gyülekezni kora reggel a kávéházban, elindulni az egyetemisták mozgósítására, láttuk, ahogy lefoglalták Länderer és Heckenast nyomdájában a sajtót, szavaltak a szakadó esőben a múzeum előtt, s vonultak tovább a Várba a helytartótanácshoz, hogy kiszabadítsák Táncsicsot, este pedig a Nemzeti Színházban megtekintették a Bánk bánt. Tudjuk, hogy a menetben ott volt Petőfi, Jókai, Vasvári, Irínyi, talán emlékszünk Degré és Vidats nevére is. A többiek tömeggé váltak a kollektív emlékezetben. Március 15-e történelmi jelentőségét ők, a márciusi ifjak már akkor átérezték, de hogy hova veti őket ez a történelmi hullámverés, egyikük sem tudta volna megmondani. 1849 után a márciusi ifjak sorsa egyéni sors, pályájuk, tevékenységük egyéni teljesítmény. Van, akinek bujdosás, fogság, internálás, halál jut osztályrészül. Van, aki besúgó lesz. És vannak, akik polgári foglalkozást űznek: írók, újságírók, ügyvédek, orvosok lesznek. Van, aki hamar meghal, van, aki hosszú életet él. A közös kapocs, amely összetartja őket: együtt indultak el, hogy „megmentsék a hazát”. És szinte sikerült.

A törzshely

Az 1848-as európai forradalmak a kávéházak forradalmai is voltak. A Café Tortoni asztalaiból rakták össze Párizs forradalmárai az első barikádokat. Egy másik párizsi kávéházban, a Café Danemarkban osztották szét a fegyvereket a forradalmárok között. Amikor azután ez a forradalom általános európai forradalomba csapott át, a többi európai főváros, illetve nagyváros kávéházai – így a bécsi, milánói, velencei, padovai, müncheni kávéházak – ugyancsak gyülekezőhelyei lettek a forradalmároknak.

Pesten a Pilvax volt a törzshely. Pilvax Károly, a kávémérő mester 1841-ben érkezett Pestre, fennmaradt az áttelepülési kérelme és az útlevele. Ez év december 27-én már el is jegyezte Giergl Teréziát, s 1842. augusztus 18-tól ő veszi át azt a kávémérő üzletet, amely bevonul a történelembe. „Tisztelettel jelentem a’ t. cz. közönségnek, miképen az uri-utczában, Libaschinczky féle házban lévő, jelességéről ismeretes és minden kéjelemmel ellátott kávéházat átvevém” – jelenti egy újsághirdetésben 1842 októberében.

Petőfi néhány hónap múlva, 1843 tavaszától kezd ide járni. Akkoriban még színész. A ragyogó gázlámpákkal világított, kényelmes kávéház az ifjúság tanyája, főleg az ifjú jogászoké, kik között sok irodalmi érdeklődésű is akad, s még több politizáló. Ott olvassák el a hazai és külföldi lapokat, hozzák a híreket a városból, a színházból, a királyi tábla vagy a közeli megyeháza gyűléseiről, ahol Kossuth, Széchenyi, Szentkirályi szavaival töltekeztek.

Már 1846 márciusában V. Ferdinánd osztrák császár és magyar király leiratot küld Bécsből Budára a Helytartótanács elnökének, amelyben erélyesen sürgeti, hogy vessenek véget a pesti Pilvax kávéházban tanyázó ifjak rebellis mozgolódásainak. A császár a következőképpen összegzi észrevételeit: „Pilvax Kávéház fiataljai a mozgatórugói az ifjak által tanúsított ellenállásnak”.

Maga Jókai így emlékezett vissza azokra az időkre: „Micsoda figyelmet élvezünk Bécsben! Őfensége minden nap a kancelláriától érdeklődik, hogy mit mondott előző reggel Pákh Berci a Pilvaxban. Mi több, amint Zsófia hercegnő felébred, azonnal megkérdezi Metternich-et, nem mondott-e Petőfi ismét valami lázítót a Pilvaxban.”

A tükörablakos kávéház termeiben főképpen diákok, jogászok, írók és írójelöltek szürcsölték a kávét, verték a kártyát, forgatták a hírlapokat s kergették az elefántcsont biliárdgolyót. Járatosabb emberek sejtették, hogy a pincérek között császári kém, policáj-besúgó is akad, más vendéglőben-fogadóban is ez volt a módi, de a spionok jelentéseit a Pilvax törzsvendégeiről csak a városkapitány ismerte. Paksamétaszám maradtak fenn a jegyzőkönyvek a Pilvax kávéház törzsvendégeinek kihallgatásáról, de egy gyanúsított sem tudott soha semmiről semmit. A tüntetések, rendszerkritikus megmozdulások értelmi szerzőit egy esetben sem sikerült kinyomozni.

Petőfi és a pilvaxos kör a Közvélemény asztalánál

A Pilvax kávéház pénztárához közel egy asztal állott, amelyet, a többi, profán asztaloktól való megkülönböztetésül, már 1848 elején körsugár alakban szabott, nemzetiszínű: piros-fehér-zöld posztóterítő borított. A Közvélemény asztala – ez volt a neve a pesti fiatal értelmiségiek által körülült asztalnak, innen „indult ki a közvélemény”, s tíz fiatal író, köztük Petőfi, Jókai, Degré Alajos, Lisznyai Kálmán és Tompa Mihály itt alapítják meg a Tízek Társaságát 1846-ban, e véd- és dacszövetséget az új magyar irodalom érvényre jutása érdekében.

Az ifjak életvitelét máig legfrappánsabban Mikszáth Kálmán jellemezte: „Bizony, csupa szegény ördögök voltak ezek, a hórihorgas Pállfy Albert, ki a Magyar Millionerrel csinált magának egy kis nevet, rendszerint nem vacsorált, mert arra nem tellett, Pákh Albert, egy lutheránus pap fia, maga foltozta a ruháit, a gavalléros Bérczy Károly, egy Stand nevű vidéki doktor fia, búsan böjtölte ki külseje előkelőségét, Lisznyay Kálmán, a varsányi hét szilvafájából a nyolcadikat költötte, Vahotnak volt olykor-olykor jövedelme, sőt tőkéje is, de az mind bement vagy a torkán, vagy kijött a kéményen. A dadogó Sükeinek nem volt se pénze, se tehetsége; a piperkőc Dobsának ellenben volt tehetsége is, pénze is, de az előbbit mások nem akarták elismerni, az utóbbit pedig ő titkolta; a jó köpcös Degré latákiát szívatott az alakjaival és fácánpecsenyét, osztrigát etetett, de ő maga kispörkölteken táplálkozott a Licziniusnál. A javíthatatlan gonosz csont Lauka Guszti, kiben nem volt tehetség, csak vidámság, egész nap az Újvilág utcai Arany Sas körül kóválygott, mint a pók, hogy az érkező dzsentriben legyet fogjon; Frankenburg volt talán a bohémok közt a legpolgáribb, aki szerette a lelkiismeretes, rendszeres munkát, de lapjaival nem volt szerencséje, és íróinak nem bírt honoráriumot fizetni. […]” 

1846-ban Pilvax Károly a kávéházat Fillinger Jánosnak adja át. Fillinger lesz tehát Petőfiék kávésa a forradalmi időkben és az azokat megelőző két évben. Ő az, aki a kedvükért kiakasztja a falra a francia forradalom nagyjainak portréit és a Bastille képét. Ő tűri békésen, hogy csizmás lábbal ugrálnak a biliárdasztal zöld posztóján, ő pörköli a kávét hajnalban az udvaron a hideg márciusi esőben, hogy friss főzettel várhassa ezt a rebellis bandát. És a szabadságharc bukása után a hagyomány az ő személyében él tovább: mivel a Pilvaxot az állandó rendőri zaklatások miatt 1851-ben ott kell hagynia, a Sebestyén téren bérel kávéházat. Ennek ellenére nem az ő nevét őrzi meg a hagyomány, hanem az elődjéét, a Pilvax Károlyét.

A Szabadság Csarnoka

Borongós, csípős, hideg időre ébredt Pest 1848. március 15-én, szerdán. A József-napi vásárra érkezett kereskedők, vásárlók talán felfigyeltek egy kis csoportra, amely sietős léptekkel haladt a Herrengassén (vagyis Úri utcában) álló Pilvax kávéház felé. Fillinger János villásreggelivel várta Petőfiéket, akik előző este ugyancsak a kávéházból tértek nyugovóra. Bár valószínűleg az izgalomtól keveset aludhattak.

Tizennegyedikén este ugyanis egy Bécsből érkezett hírnök a Pilvax biliárdasztalára állva kürtölte szét: a császárvárosban kitört a forradalom. A hír alapjaiban módosította az előzetes terveket. Petőfiék ugyanis eredetileg március 19-re tűzték ki legnagyobb szabású megmozdulásukat: a pozsonyi reformellenzék küzdelmének támogatására indítani kívánt aláírásgyűjtés nyitóeseményét. Pozsonyban ugyanis 1847 novembere óta gyűlésezett a rendi országgyűlés (amiről akkor még nem tudták, hogy ez lesz az utolsó), és az Ellenzéki Kör gyakorlatilag ugyanazokat a célokat tűzte zászlójára, amit a pesti fiatalok: társadalmi nyilvánosság, sajtószabadság, a szabad egyesülés lehetősége, kormányfelelősség, közteherviselés, képviselet szélesítése, állami kárpótlással egybekötött kötelező örökváltság, törvény előtti egyenlőség, az ősiség eltörlése, unió Erdéllyel.

Ezért is volt már készen Irínyi József 12 pontja a fent forgó követelésekkel, és a Petőfi Sándor írta Nemzeti dal is azért készült el, hogy a március 19-i eseménynek legyen egy buzdító verse. Azonban a történelem kereke gyorsabban pördült.

 A bécsi hírnök azt újságolta el a Pilvax közönségének, hogy a császárvárosban március 13-án robbant ki a forradalom, egy Metternich kancellár menesztését követelő tüntetés folyományaként. Az utcai harcok és az azt követő szembenállás során a bécsi egyetemistáknak sikerült elérniük, hogy új kormány álljon fel, sőt, Ferdinánd császár alkotmányt adott, és megígérte, hogy 1849. január elsejétől megszűnik minden jobbágyi szolgáltatás az egész Habsburg Birodalomban. Ennek hírére határozták el a pilvaxosok, hogy a március 19-re tervezett összejövetel és a napokig tartó aláírásgyűjtés helyett azonnal nyilvánosságra hozzák követeléseiket. Reagáltak tehát a váratlan bécsi sikerre, hogy a fővárosi forradalmárok egy nap alatt megbuktatták a teljes konzervatív kormányzatot és elűzték Metternichet, az elnyomó politika szimbolikus figuráját. Úgy gondolták, hogy programjukból a sajtószabadság követelését mindenképpen érvényesítik. Petőfi még azon melegében egy kávéházi asztalon elüvöltötte (Egressy Bénitől tudjuk, hogy Petőfi kiabálva szavalt) a Nemzeti dalt, és a kávéházat közfelkiáltással átkereszteltette a Szabadság Csarnokának.

A kávéháztól a nyomdán keresztül a színházig - a nagy nap története a fontosabb megállókkal

Március 15-e reggelén, úgy hat óra tájban érkezett Pestre hajóval Degré Alajos, a jogász és drámaíró, Petőfi körének tagja, s fogalma sem volt, mibe csöppen, az előző heteket ugyanis a Délvidéken töltötte, ahol nem nagyon foglalkozott politikával. Első útja természetesen a Pilvaxba vezetett. Meglepte, hogy a kávéház előtt kisebb tömeg várakozik. Degré átpasszírozta magát a sokaságon, amikor éljenzés hallatszott, éppen akkor érkeztek a vezérek, Petőfi, Jókai, Vasvári és a többiek... Például a huszonegy éves Bulyovszky Gyula, a már ismert újságíró és költő.

Petőfi a forradalom reggelén, ott a Pilvaxban mutatta be őket egymásnak, de akkor ismerte meg Degré Vasvárit és Nyáry Albertet, a húszéves joghallgatót is. Ott volt a nagyokkal az ifjak közül Oroszhegyi Józsa orvostanhallgató, Petőfi elmaradhatatlan társa, Sükei Károly, a huszonnégy éves kritikus és költő, Lisznyai Kálmán költő, Hamary Dániel orvos, s ott van reggeltől a fiatalokkal a negyvenéves Egressy Gábor, aki este a Nemzeti Színházban majd Petur szerepében lép fel. Talán jelen volt Pálffy Albert is, aki később a forradalom lapját, a Márczius Tizenötödikét szerkesztette, de aznap egyetlen szónoklatot sem mondott: állítólag nagyon vékony hangja volt. Bozzai Pál, a tehetséges költő szintén csak csendes szemlélője volt a nap eseményeinek. De említhetnénk a huszonegy éves Vajda Jánost, a későbbi nagy költőt is.

A Pilvaxból az ifjak az egyetemekre indultak. Az orvosi karon  Korányi Frigyes éppen Sauer Ignác belgyógyászati előadását hallgatta, amikor odakintről lárma hallatszott, a medikusok odarohantak az ablakhoz: az utcán állott Petőfi Sándor és a Talpra, magyart! szavalta. Korányi ezután maga is részese lett az eseményeknek. A jogászoknál Vidats János tűnt fel, aki mint joghallgató mondott beszédet az Egyetem téren, később pedig a Länderer és Heckenast-nyomdában ő volt az, aki a nép nevében lefoglalta a nyomdagépet. A tömeg szakadó esőben ért az épület elé, s míg odabenn nyomtatták a Tizenkét pontot és a Nemzeti dalt, az ifjúság hangadói szónokoltak. Olyanok is szóhoz jutottak, mint Bulyovszky Gyula, Egressy Gábor és Degré Alajos. A kedvenc rétor Vasvári volt. Tudjuk, hogy ott állt a tömegben a harmincnégy éves Egressy Béni is, aki annyira fellelkesült a Nemzeti daltól, hogy még aznap megzenésítette.

Az események délután a Nemzeti Múzeumnál folytatódtak. Petőfi ekkor nem szavalta el a múzeum lépcsőjén a „Talpra magyart”, mint ahogy azt idealizált képek mutatják. A következő napokban az itteni népgyűléseken viszont igen. A legenda forrása valószínűleg a Nemzeti dal kottájának a borítója volt, amelyen az idealizált kép látható. Valószínűleg a múzeum előtt csatlakozott a tömeghez Birányi Ákos ügyvéd, újságíró, aki már 1848 áprilisában megjelentette a forradalom első három napjának történetét. Szemtanúja volt az eseményeknek Kléh István is, a későbbi bankár (a Pesti Hazai Első Takarékpénztár igazgatója), aki még Birányinál is hamarabb vetette papírra a forradalom napjainak krónikáját. A gyűlésre kivonultak Lövei Klára vezetésével a Teleki Blanka-féle nőnevelde kisasszonyai is – nem csoda, hisz Vasvári Pál volt a történelemtanáruk!

A következő állomás a Városháza. Petőfi, Jókai és Vasvári mellett Degré Alajos és Egressy Gábor is belép a tanácsterembe. Nem kellett sokat győzködniük a városatyákat, hogy adják áldásukat a Tizenkét pontra, sőt Rottenbiller alpolgármester maga is szólt a néphez. Ezután a húszezres tömeg a Várba indult. Útközben állítólag Vajda János rövid, de radikális szónoklatot mondott egy kofaasztalról, miszerint fegyverrel kell a szabadságot kivívni. Mint ismeretes, a helytartótanács „sápadt vala és reszketni méltóztatott”. Táncsics kiszabadult, de este hiába várták a Nemzeti Színházba, ahol a tömeg félbeszakította a Bánk bánt. Egressy Gábor a Nemzeti dalt szavalta a színpadon Petur jelmezében, Laborfalvi Róza pedig Gertrúdként kokárdát tűzött az ifjú Jókai mellére, pecsétet téve ezzel kettejük sorsára s a nagy nap történetére.

Egy évvel később

A márciusi ifjak közül számosan kaptak szerényebb hivatalt. Bulyovszky Gyula fogalmazó lett a belügyminisztérium országos osztályán, Lauka Gusztáv a képviselőház irattári jegyzője, Irányi Dániel az igazságügy-minisztérium törvénykészítési osztályán titoknok, Oroszhegyi Józsa a vallás- és közoktatásügyi minisztérium közoktatási osztályán fogalmazó, Bérczy Károly a közlekedés- és közmunkaügyi minisztériumban fogalmazó, Vasvári Pál a pénzügyminisztérium adói osztályán titoknok. Amint látható, nem ültek le a húsosfazék mellé zsíros falatokat merni, nem lettek államtitkárok és miniszterek, megmaradtak közkatonának. „Isten neki... nem küzdénk mi/ Sem dicsőség-, sem díjért” – ahogy Petőfi írta A márciusi ifjak című versében.

Érdemes tehát szétnéznünk, ki hol volt hőseink közül a nagy nap első évfordulóján, 1849. március 15-én.

Kossuth  például éppen úton volt a sereghez, Vetter altábornagyhoz, hogy a magyar főhadsereg támadó hadműveletét megtekintse. Törökszentmiklósról a következő levelet küldte feleségének:

A seregek hiába keltek át a Tiszán, a nagy ködben nem találták meg az osztrák csapatokat, dolguk végezetlenül tértek vissza a folyó keleti partjára. Néhány hét múlva, immár Görgey főparancsnoksága alatt aztán a tavaszi hadjáratban megverték a németet, mégpedig Kossuth szeme láttára. Kossuth számára 1848 márciusában az volt a fontos, ami Pozsonyban, az országgyűlésen és Bécsben, a császárvárosban történt. A pesti eseményeket csak háttérnek, segítségnek tartotta, jelentőségét nem élhette át, különösen nem az évfordulón feleségéhez írt levelében.

Vasvári  Pál miniszteri titkár úr március elején levélben tudatja miniszterével, Duschek Ferenccel, hogy „midőn szabadcsapatot alakítok, több hasznot teszek a honnak, mint ha titkári asztalomnál aprószent rendeletek fogalmazásával bíbelődném”. Február eleje óta ugyanis a Rákóczi szabadcsapatot szervezi Biharban és a szomszédos megyékben. A csapat egyenruhája zöld, ezüst zsinórral és vörös csákóval, hogy a nemzeti színek szépen összeálljanak.

Az egyik elesik, a másik karriert fut be

A csapat későbbi harcairól Jókai Pesti Hírlapjában számol be. Július 6-án a funtuneli (románul: Fântânele, Bánffyhunyad közelében) fennsíkon a román felkelőkkel vívott összecsapásban elesik Vasvári Pál. Bem egy vezérkari tisztje ugyanis elfelejti a bánffyhunyadi csapatokkal közölni, hogy az oroszok erdélyi betörése miatt a román felkelők elleni „havasi hadjárat” elmarad, és így Vasváriék hatalmas túlerővel kerülnek szembe. Még a XIX. század végén is kerültek elő a hegyekből Vasváritól származó apróbb személyes tárgyi emlékek.

Vajda János közhonvédnek áll be, személyes vitézsége megszerzi számára a hadnagyi rangot a 24. honvédzászlóaljban. A délvidéki téli csatákban elfagy a lába, hosszan betegeskedik. Végül Borosjenőn teszi le a fegyvert. A fogságból megszökik, de később az osztrákok besorozzák közkatonának. 1850 végén szabadul. A 19. század második felének legnagyobb magyar költőjeként tartják számon. 1848-hoz kötődő emlékeit az Egy honvéd naplójából című memoárjában írja meg, Heckenast Gusztáv nyomdász támogatásával (akinél a 12 pontot nyomtatták annak idején!). Heckenast támogatása a költő teljes életpályáját végigkíséri, neki köszönhetően a költő felszínen tudja tartani magát, és folyamatos anyagi gondjai ellenére meg tudja jelentetni munkáit.

Jókai Mór a szabadságharc leverése után a Bükk mélyén, Tardonán rejtőzködik, majd a felesége által megszerzett komáromi menlevél biztosítja büntetlenségét. Mint író „karriert” csinál, századának legnépszerűbb és legjobb írója válik belőle. A márciusi ifjak a nagy mesélő társtól dicsőítő jelzőket kapnak, s így maradnak az utókorra: Irínyi József, mint „a legszebb magyar férfi”, Vasvári, mint „az ifjúság bálványa”, „atlétai termet, szép, római arcéllel”, Vajda „valódi eszménye a fiatal óriásnak”, vagy Lauka, „a spanyol”, Bérczy, „az angol”, vagy Vidats János, mint Berend Iván a Fekete gyémántokban.

Irányi Dániel, képviselő lesz, mégpedig a szélső baloldalon. A szabadságharc leverése után elmenekül, 1850 januárjában kocsis ruhában hagyja el az országot. Az emigrációban egy fiatal francia történésszel a magyar szabadságharcot népszerűsítő munkát ír, a kiegyezés után hazatér, és megint csak az országgyűlés szélső baloldalán foglal helyet haláláig, 1892-ig. Hazatelepülése azonban sok keserűséget is jelent számára, ugyanis alapjaiban megváltozott világgal, számára új társadalmi mentalitással szembesül, és idegenkedve, fenntartásokkal mozog abban a közegben, amelyet szerinte túl nagy kompromisszumkészség jellemez. A dualizmus kori parlament magányos alakja maradt, aki meggyőződéses polgári demokrataként egyre reménytelenebbül törekedett a függetlenségi esze és a társadalmi reformok összekapcsolására.

Irínyi József is tagja a Pest városi Rendre ügyelő választmánynak, majd a Pest megyei Közbátorsági választmánynak, végül az első népképviseleti országgyűlésnek. 1848 októberétől 1849 májusáig tanácsos Teleki László gróf, a szabadságharc párizsi diplomáciai megbízottja mellett. Hazatérve megint csak képviselősködik, a leveretés után elítélik, de hamarosan kegyelmet kap. Részt vesz a protestáns egyházak életében, hírlapi cikkeket, jogtörténeti értekezéseket ír, regényei és regényfordításai is megjelennek. Többek között Dumast fordít magyarra, és az ő fordításában olvasható először magyar nyelven H.E. Beecker Stowe műve, a Tamás bátya kunyhója. Még az alkotmányosság helyreállítása előtt meghal 1859 februárjában.

 Bulyovszky Gyula életében a szabadságharc alatt a legnagyobb esemény 1848. november 6-án történt, amikor feleségül vette a gyönyörű Szilágyi Lillát. Nem sok időt tölthettek együtt: Lilla Pesten maradt, a kis-hivatalnok Bulyovszky Debrecenbe ment a kormánnyal. Buda bevétele után találkoztak újra, de júliusban Lilla megint Pesten maradt a színházzal, férje pedig Szegedre és Aradra követte a kormányt. Büntetlen maradt, hírlapírói-írói munkájából élt, a kiegyezés után ügyvédkedett. 1883-ban halt meg. Felesége a legnevesebb német színésznők közé emelkedett, II. Lajos bajor király kedvenc művésznője volt. Huszonhat évvel élte túl az urát.

A hórihorgas Pálffy Albert a radikális fiatalok lapját, a „Márczius Tizenötödiké”-t szerkeszti 1848 márciusától 1849 júliusáig – ekkor ugyanis az újságot, amely Görgeyt szabadságharcunk természetes fővezérének tartotta, Szemere miniszterelnök betiltotta. Egy ideig hivatalnok is – tanácsnok a belügyminisztérium rendőri osztályán. A szabadságharc után bujdosik, majd Csehországba internálják. Itt gazdagon nősül, élete végéig nincsenek anyagi gondjai. A kiegyezés után sikeres regényíró. 1897 végén hal meg. Radikalizmusát erre az időre teljesen elveszti, jellegzetes, száraz humora és iróniája azonban mindhalálig megmarad.

Degré Alajos Szemere Bertalan belügyminiszter futára, majd titkára lesz, előbb a pesti önkéntes zászlóaljban, majd a Károlyi huszárezredben szolgál. Kapitányként kitünteti magát az oroszokkal vívott 1849. július 20-i lovas ütközetben, meg is sebesül. Büntetlen marad, népszerű író lesz, a kiegyezés után képviselő. 1896-ban, a millennium évében hal meg.

Lauka Gusztáv az első hazai élclap, a Charivari-Dongó szerkesztője lesz. A szabadságharc után bujkál, majd a Bach- korszak szatmári megyefőnökének titkára, utóbb a helytartótanács sajtóosztályát vezeti. Emiatt a kiegyezés után nem foglalkozik többé politikával, Torontál vármegye levéltárosa lesz. Nagybecskereken él csöndesen haláláig, 1902-ig.

Bérczy Károly angol és orosz irodalomból fordít, Washington Irving, Dickens, Bulwer-műveket, és ő ülteti át először magyarra Puskinnek az Anyeginját. Ő indítja el az első magyar sportlapot, majd a Vadász és Versenylapot, és a magyar-német vadászszótár összeállítása is az ő nevéhez fűződik. Madách imre barátja és első életrajzírója volt. Arany Jánossal, Jókai Mórral Tompa Mihállyal tevékenykedett a szabadságharc utáni irodalmi élet újraindításán.

Az „árulók”

Lisznyai Damó Kálmán az 1857-es császári látogatásra verset írt, versében ugyan nem a magyar királyt, hanem a császári párt köszöntötte, mégis önmaga is úgy érezte, hogy mentegetőznie szükséges megnyilvánulása miatt.

Lauka Gusztáv pályaképében is ott a szégyenfolt, az 1851-től betöltött állami hivatalnoksága miatt. 1860-tól a Helytartótanács tisztviselője, a Schmerling provizórium éveiben pedig a sajtóosztályon vezető pozíciót vállalt. Sőt, 1854-től maga Vajda János is hivatalt vállalt, német nyelvű és osztrák adminisztrációt végzett és új hivatalnokokat tanított be feladatszerűen. A kortársak megvetését azonban leginkább Vas Gereben érdemelte ki, akinek néplapjai kapcsán mondta Táncsics Mihály, hogy „jó gyomor és jó pofa” kell hozzájuk.

Egressy Gábor, a színész törökországi emigrációba kényszerül, majd onnan hazatérve 1851-ben megjelenteti Törökországi naplóját. A kiadás érdekében összefognak tisztelői, barátai, még a visszavonultan élő Déryné is vállalkozik az előfizetők gyűjtésére. A napló megjelenése azonban Egressy jó hírének sokat ártott. Hiába az emelkedett gondolatok, az idegen földek, népek, szokások érzékletes leírása, a szabadságharc vezetőire tett néhány kritizáló megjegyzés miatt Egressyt a közvélemény mélyen elítélte. Rögtön hírek kezdtek terjedni emigrációbeli árulásáról. Holott ha kényszerült is kisebb megalkuvásokra, árulónak igazán nem nevezhetjük, hiszen olyan titok birtokában volt, amellyel könnyen kiválthatta volna szabadságát: fia szerint egyike volt azon keveseknek, akik tudták a magyar korona rejtekhelyét. Amikor 1849. augusztus 20-án Orsován tartózkodott, az ő lovait fogták a koronát szállító kocsi elé. Egész élete, hazafiúi lángolása, harcos igazságkeresése ellentmond az árulás vádjának.

„Egy angyal jött le hozzánk”

Zárjuk a sort Petőfi Sándorral. Ő volt ennek a pesti napnak a vezére. Ő maga is tisztában volt ezzel: „Egy ilyen nap vezérsége,/ S díjazva van az élet... / Napóleon dicsősége, / Teveled sem cserélek!” – írta a 15-dik márczius, 1848 című verse végén. Mégsem sikerül képviselővé választatnia magát. 1848 októberében százados lesz a 28. honvédzászlóaljban. Később Bem tábornok segédtisztje lesz, kitüntetést kap, de nehéz természete miatt magára vonja előbb Mészáros, majd Vetter, végül Klapka tábornok neheztelését. Klapka haragja elől Görgey menti meg. Petőfi lemond tiszti rangjáról. 1849 júliusában visszatér Erdélybe Bemhez. Őrnagyi rangban újra csak a tábornok segédtisztje. A segesvári csatában eltűnik. Mivel ebben a csatában eltűnik a kolozsvári 31. honvédzászlóalj segédtisztje, Petőfi Ignác főhadnagy is, a visszaemlékező szemtanúk sokszor összekeverik a két Petőfit. Ez is oka lesz a Petőfi halálát övező hamis legendáknak. Petőfi halálának pillanatában magányos, országos népszerűsége megfogyatkozott, önérzete számtalan nehezen gyógyuló sebet szenvedett – már jó ideje csak egy szűk baráti kör követi rokonszenvvel, együttérzéssel sorsát. Mégis személyében minden készen áll arra, hogy halálával a bukott szabadságharc pillanatában megszülessen a visszaemlékezésekből építkezve a költő legendája, amelyben már csak a népszerűsége csúcspontján álló költő jelenik meg, s így 1848-as szerepe sokszor voltaképpen egyetlen egy napra, március 15-re szűkül, a valódi személyiség, a politikus költő alakja eltűnik. A kultusz hihetetlen erővel lángol fel, már 1850-ben leírják, hogy Petőfi személyében „egy angyal jött le hozzánk”.

A kávéház névadója, Pilvax Károly is meghal 1849-ben. Nem csatában vész el, a kolerajárvány az, ami elől nem menekülhet. A Pilvax szellemét és a márciusi ifjak emlékét utódja, a keveset emlegetett Fillinger János őrzi tovább, hűségesen.