„Az elmúlt években Kolozsvár fokozatosan visszanyerte Erdélyben a nem hivatalos főváros szerepét” – Gergely Balázs interjú a Magyar Nemzetben  

Megszólalt a héten a Magyar Nemzetben Gergely Balázs és a napilap hétvégi számában megjelent nagyinterjúban a Kincses Kolozsvár Egyesület elnöke, a Kolozsvári Magyar Napok fő szervezője arról beszélgetett el a hetedik alkalommal megrendezésre kerülő és ötszáz programból álló kulturális fesztivál előestéjén Lukács Csabával, hogy miként sikerül – ha csak egy hétre is – visszafoglalni a magyaroknak a történelmi belvárost. A dialógusban szó esik a városi rangját 700 esztendeje elnyerő város múltjáról, arról, hogy miként zajlik a nemzetiségváltás egy temetőben és miért lett Kolozsvár a legélhetőbb erdélyi város, ahol vibráló a kulturális élet, nagyszerű közösségi terek jöttek létre és rengeteg a fiatal. Az interjúból az se maradhatott ki, hogy a legfiatalabbak egyike, a Gergely család harmadik gyermeke, Anna Rózsa, épp az idei magyar napok első felvezető rendezvényének, a Puskás Ferenc-kiállítás és a Magyar Olimpiai Udvar megnyitásának órájában jött a világra.  

Bő harminc esztendővel ezelőtt, egy tervezett Kriterion-kötet megjelentetésében reménykedve (a kész könyvet ’87-ben már a váradi nyomdában tiltotta le a cenzúra és az csak ’90-ben jelentethette meg a kiadó az emlékezetes zöld, „Index – Tiltott könyvek szabadon” feliratú „haskötőt” viselve) a XVII.-XVIII. századi kolozsvári polgárok vallomásaival ismerkedtem. Az egyéni életpályákat és a közösségben vállalt szerepeket sommázó emlékiratokból, feljegyzésekből, melyek szerzőiben az volt a közös, hogy ők úgy lettek városi elöljárók (királybírók, főbírók, számadó gondnokok, nótáriusok, számvevők és osztóbírók, ispotálymesterek, óvári fertálykapitányok és egyéb fontos tisztségek viselői), hogy előtte, művelt mesteremberekként, akár külföldet is megjárva, már a közösségük előtt bizonyítottak. Ki tipográfusként, ki szűcsmesterként, ki asztalosmesterként, ki ötvösként vagy doktorként már tekintélyt szerzett a város minden lakója előtt és így vált méltóvá arra, hogy a köz javára munkálkodhasson.

Az akkor megismert kolozsvári „közalkalmazottak” emlékiratainak minden egyes sorát a város határtalan szeretete, és az iránta érzett féltés hatotta át, híven ahhoz az esküjükhöz, hogy mindent megtesznek Kolozsvárért, „ez szegény hazának javára és emolumentumára” (hasznára). Ezt a fentebb idézett fogadalmat 1611. január 6-án tette és rögzítette városi nótáriusnak történt megválasztása napján az ifjú Heltai Gáspár, a nagy könyvnyomtató és író fia. Az ő feljegyzései életre szóló élményt jelentettek számomra, akárcsak a Kolozsvári emlékírók kötetben helyet kapó Linczigh János naplója az 1660-as évekből, a legendássá vált hősies áldozatvállalásáról Kolozsvár védelmében vagy Misztótfalusi Kis Miklós versbe szedett városódája, a Siralmas panasz 1697-ből.

Nem tagadhatom, az ifjú Heltainak diáriumszerűen vezetett feljegyzései azért is váltak megkülönböztetett kedvenceimmé a kötetben publikált emlékezetre méltó tisztes kolozsvári polgárok ránk örökített feljegyzései közül, mert az ő, hivatalos közgyűlési határozatokhoz kapcsolódó személyes hangú bejegyzéseinek, a város életét meghatározó történéseket rögzítő krónikás élénk stílusának és színes ábrázoló módszerének köszönhetően sikerült a kései olvasója számára életre keltenie a XVII. századelő Kolozsvárát. Azt a világot, amelynek egy pillanatfelvételét oly érzékletesen őriz immár majd’ négyszáz esztendeje a mindannyiunk által oly jól ismert és szimbólummá nemesedett lenyomat, a flamand Georg (Joris) Houfnagel híres metszete, az 1617-es Transilvaniea civitas primaria-Kolozsvár látkép.

Az ifjú Heltainak a város jegyzőkönyveiben őrzött, az 1611 januárja és 1617 augusztusa közötti, több mint hat évet felölelő tanúságtétele hitelesen örökítette meg a korhangulatot, a város lakóinak az életszemléletét, magatartását és legfőképpen azt a törekvését, hogy az akkori, két egymással huzakodó két fenyegető ellenség, az osztrák és a török között, Kolozsvár polgárai „valaminemű útját – szorgalmatosan érette lévén – feltalálhassák a megmaradásnak”.

Most, hogy Magyar Nemzet hétvégi számának Nagyinterjú-rovatában Lukács Csaba beszélgetését olvastam Gergely Balázzsal, többször is felötlött bennem az ifjú Heltai annyira kedvelt memoriáléjának megannyi színes és elgondolkoztató részlete a kincses város mindennapjairól, a négy évszázaddal ezelőtti kolozsváriak örömeiről és gondjairól, a várospolgári felelősségről. Legfőképpen azok a bejegyzések tolakodtak előre az emlékezetbe, melyek arról tanúskodtak, hogy a város legműveltebb polgárai közé tartozó hajdani jegyző, aki nótáriusi tisztsége mellett volt sáfárpolgár (számadó-gondnok), egy évig királybíró is, s közben megalkotta és kiadta latin-magyar-német szinonomaszótárát Cicero műveihez, olyan, városát és nemzetét mindennél előbbre tartó magyar lokálpatrióta volt, aki négy évszázaddal ezelőtt képes volt máig érvényes programot megfogalmazni az utódok számára.

Tette ezt az általa szövegezte jegyzőkönyv-kommentárjaiban ízes magyarsággal – és persze korának elmaradhatatlan latinos beütéseivel is – úgy, hogy sikerült papírra vetnie az örökérvényű lokálpatriótai teendőket. Lakonikus tömörséggel megfogalmazott ezelőtt már négyszáz évvel egy mindenkori kolozsvári magyar polgár számára érvényes programot: annak a hazának javára és hasznára, mely az ő értelmezésében a szeretett várost jelentette, szorgalmasan meg kell tenni mindent, mert csak így lehet esély a megmaradásnak „valaminemű útját feltalálni.”

Az ifjú Heltai által megfogalmazottakhoz híven Kolozsvár, a kolozsváriak javára és emolumentumára a megmaradás útját megtalálni vállalkozott hét esztendővel ezelőtt az a historikus-politikus-közéleti ember, akinek vallomásával fogunk megismerkedni az elkövetkezendőkben. Életrajzát az interjúkészítő Lukács Csabának nem kellett prezentálnia a felvezetőjében, mint tenni szükséges ezt a Magyar Nemzet hétvégi nagyinterjúiban más megvallatottak esetében. Annak, aki e lap olvasótáborához tartozik, teljesen fölösleges lenne ez, hiszen Gergely Balázs nem azok közé tartozik, akinek neve ismeretlenül csengene számukra.

Van viszont ennek az életrajznak egy olyan friss vonatkozása, amit mégis szóba kellett hozni az interjúkészítőnek, mert annyira újdonság és örömteli is egyben. Az élet épp a napokban hozta meg a főszervező és az övéi számára a lehető legkedvesebb ajándékot, megszületett a két fiú után a Gergely házaspár lánya, és ezzel eggyel nőtt a kolozsvári magyarok száma. Érthető, hogy egy gratulációval indul a beszélgetés s ennek köszönhető a személyes hang is, s az abból kitűnő jogos apai büszkeség is:

„Köszönjük a jókívánságot! Két nappal ezelőtt a feleségemmel, Emőkével az idei kolozsvári magyar napok (KMN) első felvezető rendezvényéről, a Puskás Ferenc-kiállítás és a magyar olimpiai udvar megnyitójáról száguldottunk be a szülészetre, és pár órával később megszületett harmadik gyermekünk, Anna Rózsa. Egy kicsit aggódtunk, hogy a két nagyobb fiú, Mátyás és István hogy fogadja az új jövevényt, de mára már megnyugodtunk: nyoma sincs féltékenységnek, nagy az öröm! Természetesen számunkra szülőként is rendkívüli boldogságot jelent a család gyarapodása, nagyon vártuk már ezt a pillanatot.”

Anna Rózsa születése természetesen a legnagyobb öröm a család számára, de vajon hány kolozsvári magyar családban örülhetnek napjainkban ilyen felhőtlenül, mint a Gergely házaspár? Mielőtt az interjúkészítő óhatatlanul adódó első kérdésre, hogy hány magyar lakosa van ma Kolozsvárnak és ők mennyire mozgósíthatók a magyar közölésségi rendezvényekre közreadnánk Gergely Balázs válaszát, nézzük a statisztikai adatokat, melyek nem éppen a legmegnyugtatóbbak.

A város magyar alpolgármesterének, Horváth Annának egy tavaly februárban a Facebookon közzétett kimutatása szerint a 2010 és 2014 közötti évek adatsora a következőkről tájékoztat: Kolozsváron 2014-ben 6026 gyerek született, közülük 489-et vallottak magyarnak szüleik. Előző évben az 5699 újszülöttből 533 volt magyar, 2012-ben ez az arány 5974:592 volt, míg a 2011- es és 2010 esztendőben 5766:533, illetve 6363:516. 

A Kincses Kolozsvár Egyesület elnöke, civilben régész-történész, maga is aggasztónak látja a demográfiai mutatókat, de a magyar népességfogyás őt, a nemzethalált vizionáló huhogókkal ellentétben nem búsongásra, a sziklaporlasztós és csillagösvényes kesergésre készteti, hanem inkább tettekre ösztökéli. Lehet a tényeket pozitív oldalról is megközelíteni – így Gergely Balázs –: ha Kolozsvár mai 410 923 lakosából majdnem ötvenezer a magyar és erre rátevődik még mintegy tízezer egyetemista és főiskolás, akkor ez Erdély legnagyobb létszámú magyar közössége. Ez a létszám már önmagában is imponáló, ezzel lehet és kell jól sáfárkodni, s akkor a kincses város a sokkal nagyobb közösség számára is erőt adó kisugárzást képes gyakorolni.

„A kolozsvári magyarság létszáma a rendszerváltozás óta folyamatosan és drasztikusan csökken. Nem kell túl messzire visszatekinteni ennek szemléltetésére: gyermekkoromban még közel kilencvenezer magyar élt a városban, mára ez a szám negyvenkilencezerre csökkent. 1977-ben a magyarság aránya 33 százalék volt, ma alig 16. Beszédes számok. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy kesergéssel és önsajnálattal nem sokra megyünk, csupán a bajt tetézzük. A jelenlegi adatok alapján ez a majd ötvenezer kolozsvári magyar, kiegészülve az évente itt tanuló mintegy tízezer magyar egyetemistával, Erdély legnagyobb magyar közössége, illetve azzá válhatna, ha megsokasodnának az embert emberrel összekapcsoló kötések, és megerősödnének a közösségi reflexek. Mozgósítani kell. Számos egyéb mellett ezt a célt tűztük magunk elé a kolozsvári magyar napok elindításával is: évente legalább egyszer megteremteni a lehetőséget arra, hogy a meghatározó mértékben nagyvárosi szórványban élő és ennek következtében atomizálódott magyarság egybegyűljön egy ünnepi rendezvénysorozat keretében. Olyan kulturális seregszemlét képzeltünk el, amely igazi közösségi élményt nyújt, mindenkivel érezteti az összetartozás örömét, és pozitív hatása egész évben kitart.”

Az interjú pozitív lendületét sajnos a kérdező megtöri, s bár érezni véljük, hogy Gergely Balázs inkább a továbbiakban is az aktualitásról, a számára oly kedves Kolozsvári Magyar Napokról mondana többet a folytatásban, Lukács Csaba ezt nem engedi. A következő kérdés-felelekben Gergely Balázsnak historikusként kell megszólalnia s a válaszából értelemszerűen kiderül: nemcsak a születési adatok mutatnak növekvő etnikai aránytalanságot, a temetők világa még ennél is nagyobb népességátrendeződésről árulkodik.

„Kicsit várjunk a magyar napokkal, előbb beszélgessünk a régész-történész Gergely Balázzsal! Több tanulmányt írt – egyedül vagy társszerzővel – a város múltjáról és temetőiről is. Mennyi idő alatt történik meg a nemzetiségváltás egy temetőben?

Több éven át kutattuk és próbáltuk rekonstruálni – a honfoglalás és a kora Árpád-kori régészeti emlékek, elsősorban a temetők nagyon gazdag leletanyaga alapján – Kolozsvár és környéke korai történetét Gáll Erwin munkatársammal és barátommal. A témát a Kolozsvár születése – Régészeti adatok a város 10–13. századi történetéhez című könyvünkben dolgoztuk fel. Az általunk kutatott évszázadok vonatkozásában a kérdés nemigen értelmezhető, a korabeli temetőkben elsősorban a temetkezési szokások változása, az éppen aktuális divatok utalhatnak egyes társadalmi változásokra. A közelmúlt viszonylatában azonban sajnos releváns a kérdés. A kolozsvári Házsongárdi temető változása pontosan követi s egyben mutatja is a városban végbemenő etnikai, nemzetiségi átalakulást. A meghatározó módon magyar temető az utóbbi évtizedekben egyre inkább elrománosodik, és ez a térhódítás a Kárpát-medence legrégebbi, máig működő köztemetőjének arculatát is radikálisan átalakítja. A Ceauşescu-diktatúra alatt tömegesen betelepített románok előbb a várost, most pedig már lassan a temetőt is birtokba veszik. Elsősorban a Házsongárd Alapítvány és a Kelemen Lajos Társaság erőfeszítéseinek köszönhető, hogy a kiszorulás jelenleg már valamelyest lassult, és mára legalább a műemlék jellegű sírok és kripták viszonylagos, a törvény által szavatolt védelmet élveznek.”

A Kolozsvári Magyar Napok idei jelszava, a „Hétszázát!” egyértelműen utal a 700 évvel ezelőtti, 1316-as augusztus 19-re, amikor három évvel azt követően, hogy a források utoljára említik Kolozsvárt, mint falut (villa Kuluswar), Károly Róbert már egy városnak (civitasnak) ad kiváltságokat.

A vázlatos várostörténeti áttekintés után, melyből kiderül, hogy Kolozsvár alapítása az Árpád-kor hajnalára tehető, s a település első írásos említése 1213-ból származik (tegyük hozzá, akkor Castrum Clus néven említik, mint vármegyei központot), Lukács Csabát az iránt érdeklődik, hogy mennyire tartja fontosnak a többségi lakosság ezt a 700. jubileumot.

Gergely Balázs válaszából kiderül, a kolozsvári románok többsége számára jóformán érdektelen ez a „magyar” jubileum. Amit évtizedeken keresztül sulykolt a fejekbe a nacionálkommunista ideológia és annak szolgálóleányaként viselkedő, központilag vezérelt történettudomány, az megtette a „jótékony” hatását. Miért is ünnepelne meg „csak” egy szerény 700 esztendős városi múltat az a városlakó, aki bizton tudja, hogy az igazi jubileum, az 1900-as, az jövőre lesz esedékes? Elvégre Hadrianus római császár 1200 esztendővel megelőzte a magyarok Anjou-királyát és már 117-ben municipiumi rangra emelte Napocát, nemde? Mi több, írásos dokumentumok is van róla, például az a keresztlevél, amit személyesen állított ki 1974. október 16-án a román Államtanács elnöke, Nicolae Ceauşescu elvtárs.

„Úgy tűnik, hogy a kolozsvári román értelmiség egy kisebb részét leszámítva a város románságának nemigen éri el az ingerküszöbét a jubileumi évforduló. Nehéz lenne egyetlen pontos magyarázatot találni arra, hogy miért. A passzív viszonyulásuknak egyik valószínű oka az lehet, hogy nekik – a magyarokéhoz képest – kevésbé markáns a kolozsvári identitástudatuk. Számukra a Házsongárdtól a főtérig mindennek inkább funkcionális, mint szimbolikus értéke van. Másrészt valószínűnek tartom, hogy a román elit a középkorban kialakult, meghatározóan magyar és szász múltú Kolozsvár helyett – a módszeresen belesulykolt dákoromán kontinuitásmítosz alapján – sokkal inkább a város alatt rejlő Napocát érezné magáénak, gyökereit a hajdani római városból eredezteti.”

Lukács Csaba következő kérdése kapcsán írjuk le először a megjelent interjú címét és nem tagadhatjuk, nem szívesen tesszük meg ezt most sem, hiszen a címadás szövegkörnyezetből kiragadott, s így megtévesztő lett, a valósághoz pedig semmi köze. Mert egy dolog, hogy Gergely Balázs azt fejtegeti,  Gheorghe Funar tizenkét éves kolozsvári országlása a város legújabbkori történelmének legkártékonyabb időszaka volt és róla „képletesen szólva azt is mondhatjuk, hogy mintegy másfél évtizeddel meghosszabbította a negyvenéves kommunista diktatúrát.” Viszont egész mást jelent, ha az amúgy remekbeszabott és tartalmas interjú élén a félrevezető, Funar alatt Kolozsváron kommunista diktatúra volt cím díszeleg.

„Gheorghe Funar 2004-ig tartó, tizenkét éves polgármesteri mandátuma idején a város a magyarellenesség erdélyi fellegvára volt. Akkoriban elképzelhetetlen volt, hogy valaha is jól érezheti magát egy magyar Kolozsváron. Mikor kezdett enyhülni a légkör?

Mindamellett, hogy a funari korszak teljesen ellehetetlenítette Kolozsvár fejlődését, képletesen szólva azt is mondhatjuk, hogy mintegy másfél évtizeddel meghosszabbította a negyvenéves kommunista diktatúrát. Meggyőződésem szerint pusztán azért, hogy befejezhesse mindazt a rombolást – elsősorban etnikai vonatkozásban, a magyar közösséggel szemben –, amelyet a korábbi rendszer tűzött ki célul maga elé. Sötét idők voltak. Paradox módon pontosan neki volt köszönhető, hogy a kolozsvári magyarság önvédelmi reflexei kiélesedtek. A folyamatos veszélyérzetnek köszönhetően akkoriban a közösségünk spontán politikai mozgása is sokkal jelentősebb volt, mint manapság. Részben ennek, illetve az egyre inkább felvilágosult, ezért mindinkább elégedetlen többségi románságnak volt köszönhető a megkésett változás. Így is pár év kellett ahhoz, hogy alkalmazkodni tudjunk az új helyzet nyújtotta lehetőségekhez, és felfogjuk, hogy a fejlődési pályára visszaállt Kolozsvárban mekkora lehetőségek rejlenek. Magunk részéről ez a felismerés a Kincses Kolozsvár Egyesület megalapításában – erre 2010 tavaszán került sor – és a kolozsvári magyar napok életre hívásában öltött formát.”

A folytatásban terítékre kerül a Gergely Balázs által „grandomán giccsnek” és „vizuális abberációnak” nevezett és a román képzőművészek által is a város szégyenének tartott funari lenyomat, az Avram Iancu szobor ügye. De azok számára, kinek egy hamis mítosz teremtette 1900 éves városmúlt sokkal hihetőbb, mint egy 700 éves dokumentált városhistória, egy nemzeti ikonból tulajdonképpen gúnyt űző képzőművészeti csinálmány eltüntetése felérne a nemzeti megalázással. Legyen az csúnya, kacajra gerjesztő, méltatlan a városhoz s nemkevésbé ahhoz is, akit ábrázol, de maradnia kell, mert úgymond „a mienk.”

Íme, Gergely Balázs véleménye erről a monstrumról:

„A román képzőművész-társadalom fogadatlan prókátoraként mondom, hogy a szakma már a kezdetektől vehemensen tiltakozott a szóban forgó szobor felállítása ellen, és nyíltan kimondta, hogy egy újabb grandomán giccset nyomnak le a kolozsváriak torkán. Sajnos ez sem volt elég, hogy az illetékes elvtársak jobb belátásra térjenek, ennek következtében még jó ideig kénytelenek leszünk elviselni ezt a vizuális aberrációt a város központjában.”

Közismert, hogy tizenkét sötét funari esztendő után Kolozsváron minden megváltozott és a Magyar Nemzet olvasói számára is nyilvánvaló – személyes tapasztalatok alapján vagy csak híradásokból értesülve – az, amit a lap újságírója megállapít: „Egy ideje Kolozsvár tűnik a legélhetőbb erdélyi városnak: vibráló kulturális élet, nagyszerű közösségi terek, jó kocsmák, rengeteg fiatal.” Mindezek ismeretében jogosan tevődik fel a kérdés: mi áll e kedvező fordulat hátterében, mi indokolja ezt a földrengésszerű áttörést?

Gergely Balázs szerint a változás lépésről lépésre történt, a prosperálást pedig egy megváltozott lakossági szociológia szerkezet, a tudatokban bekövetkezett módosulás és egy egyre jobban teret követelő városlakói modernizációs igény tette lehetővé. Erre rásegített egy tudatos és következetes várospolitika is, melynek köszönhetően az egykori polgáridegen ipari centrumból Kolozsvár fokozatosan szolgáltatói metropolisszá lépett elő.

A virágzást meghozó anyagi-szellemi gyarapodás magyarázata az interjúalany olvasatában ekképp hangzik:

„Az elmúlt években Kolozsvár fokozatosan visszanyerte Erdélyben a nem hivatalos főváros szerepét, így újra megalapozott a történelmi jelmondat: Transilvaniae civitas primaria, azaz első az erdélyi városok között. Bízom benne, hogy ez a pozitív folyamat tovább fokozható, de ennek az egyik előfeltétele az, hogy a hivatalosságok – a gyakorta minden alapot nélkülöző szlogenek helyett – nagy erőfeszítéseket tegyenek Kolozsvár történelmi jó hírnevének továbbvitelére. Itt élek ebben a városban, és nap mint nap erősebben érzem, hogy ebben a folyamatban a város többségi lakossága is egyre inkább partner. A hatvanas-hetvenes években betelepített többség lassan elöregszik, s az őket követő második-harmadik generáció már máshogy viszonyul a városhoz. Egyre inkább elkopnak a frusztrációk, helyüket a természetes otthonérzet veszi át, és ez nekünk, magyaroknak is jó. Kolozsvár ipari városból szolgáltatóvárossá vált, az alapjait mára egyre inkább a tanügyi, kutatási, pénzügyi, szoftveripari és más jellegű, diplomás szolgáltatókat alkalmazó ágazatok jelentik. Ezek a kolozsváriak a korábbiakhoz képest más kulturális tapasztalattal és világlátással közelednek a város – de facto is létező és megnyilvánuló – multikulturalitásához.”

Magyar Nemzetet kedvelő magyarhoni olvasók számára, de nemcsak őnekik a meglepetés erejével hatott Gergely Balázs tavaszi döntése arról, hogy három esztendő civil életforma után visszatért a politikai életbe és ráadásul nem is annak a pártnak a színeiben indult a helyhatósági választásokon, melynek korábban oszlopos tagja volt. Aztán menetrendszerűen érkeztek az egymásnak ellentmondó hírek arról, hogy az EMNP-tag Gergely Balázst pártjának megyei és országos vezetősége támogatja, hogy az RMDSZ kolozsvári listáján szerepeljen, majd jöttek arról is a hírek a Duna-Tisza közébe, hogy EMNP országos elnöksége, immár kolozsvári tanácsossá történő megválasztása után megvonta tőle a bizalmat.

Tisztázandó a félreérthető híreket, természetesen az ellentmondásos helyzetnek a magyarázata is helyet kellett kapjon az interjúban. A miértet a megkérdezett így indokolja:

„Döntésemmel a magyar történelmi egyházak vezetőinek megtisztelő felkérésére mondtam igent. Ambivalens érzésekkel vágtam bele, hiszen köztudomású, hogy az Erdélyi Magyar Néppárt egyik alapítójaként nehéz volt elfogadnom az RMDSZ listáján való indulás lehetőségét. Két fontos tényező kellett ahhoz, hogy meghozzam ezt a döntést. Egyrészt a néppárt országos vezetőségének hozzájárulása az indulásomhoz, másrészt nem döntöttem volna így, ha Kolozsvár újraválasztott alpolgármestere, Horváth Anna személye nem jelentene garanciát a számomra. Nem mellékesen számomra Kolozsvár – Kántor Lajos szavait idézve – a fel nem adható város, ezért kötelességemnek is éreztem igent mondani. Jó érzés tudni, hogy a választási eredmények visszaigazolták a döntés helyességét, hiszen Kolozsváron a rendszerváltás óta először sikerült megfordítani a folyamatosan csökkenő tendenciát, az előző ciklushoz képest több magyar önkormányzati mandátumot szerezve. A munka dandárja nyilván ezután következik, de mindent megteszek azért, hogy a vállalás konkrét eredmények révén értelmet nyerjen.”

A Lukács Csabával folytatott dialógusuk végén Gergely Balázs hét év Kolozsvári Magyar Napok szervezésének tapasztalatait megvonva meggyőződéssel állítja, hogy soha sem volt magyarellenességből vagy nacionalizmusból eredő negatív élménye, sőt „inkább ellenkezőleg: a rendezvény minden várokozásunkat felülmúlva kimondottan pozitív hatást gyakorolt a kolozsvári magyar–román viszony normalizálására.”

Ennek az üzenetértékű kulcsmondatának megfogalmazása előtt viszont kifejti, azt a krédóját, amit egy májusi sajtóreggelijén a szűkebb pátria újságírói már megismerhettek, de a magyar nemzet olvasótábora számára még eddig ismeretlen volt, s amit tömören akkor így sommázott: „A tábla mi vagyunk!”

„Kolozsváron magyar szempontból talán a legjelentősebb, mindmáig megoldatlan szimbolikus kérdés az úgynevezett táblaügy. Miközben Erdély számos kisebb-nagyobb településén, függetlenül a törvény szabta előírásoktól, kihelyezik a magyar helységnévtáblákat, az ötvenezer magyar által lakott Kolozsváron ezt mindmáig szabotálja a városvezetés. Teszi ezt dacára annak, hogy egy több mint tíz éve meghozott, ma is érvényes önkormányzati döntés kötelezi a tábla kihelyezésére. Funar máig kísértő szellemével egyetértésben farhámba ült Emil Boc volt kormányfő, az amúgy magyar szempontból is sokkal inkább pozitív, mint negatív megítélésű kolozsvári polgármester. Bár ez a manapság sokat hangoztatott európai értékek alapján anakronisztikus és nevetséges, nem engednek sem az elementáris jóérzés, sem a józan ész szavának. A romániai kisebbségügy állapotát pontosan jelzi, hogy sem politikai, sem jogi, sem emberbaráti eszközökkel nem lehet jobb belátásra bírni az illetékeseket. Ők dacolnak, mi pedig egyre frusztráltabbá válunk attól, hogy még ezt az apró és elementáris gesztust sem képesek megtenni irányunkba. Ebből az áldatlan status quóból kellene valamilyen módon kitörni. A sok kudarcos próbálkozás után bennem egyetlen megoldás körvonalazódik: egyre többször és többen gyűljünk össze magyar közösségként, és tegyünk látható, proaktív módon a városért, mely a miénk is. A folyamatos láthatóságunk az egyetlen módja annak, hogy okafogyottá tegyük az ellenállást táblaügyekben. Ők ugyanis arra számítanak, hogy az állandó kudarcérzet következtében visszafordíthatatlanul a múltba zárkózunk, egyre csalódottabbá és reményvesztettebbé válunk. Ezzel szemben nekünk egyetlen életképes és – megkockáztatom – győztes túlélési stratégiánk lehet: ha nem kerül ki a Kolozsvár felirat, mi magunk válunk azzá. Egy ötvenezer magyarból álló öntudatos, életképes, ugyanakkor konstruktív és mosolygós közösség maga lesz a Kolozsvár tábla, ha tetszik, ha nem az éppen aktuális városvezetésnek.”