Interjú, Kárpátalja ukrán kormányzójával, aki szerint „vannak problémák, de Budapest és Kijev, s nem Kárpátalja és Magyarország között.”

Megszólalt a héten a beregszászi Kárpátalja hetilapban Hennagyij Moszkal, a kárpátaljai állami adminisztráció vezetője és a Magyarország segédkezet nyújtott nekünk címmel közölt interjújában, szembemenve az országos fősodorral, a kijevi kormányt sem kímélve, határozottan kiállt a kárpátaljai magyarok védelmében. Egyúttal rámutatót: nemcsak az itt élő magyarok, hanem a régió minden itt élő lakója nyertese a magyar kormány megkülönböztetett odafigyelésének.  Hitet téve a Magyarországgal kialakított jó kapcsolatok fontossága és folytatása mellett, azzal is odapörköl az ukrán nacionalista politikusoknak és a hangulatkeltő közvélemény-formálóknak: nem bírálni kellene Budapest nemzetpolitikáját, hanem inkább tanulni belőle.

Egy évvel ezelőtt, amikor fittyet hányva arra, hogy egy korábbi hasonló kezdeményezés után robbant ki a véres kelet-ukrajnai válság és a kijevi törvényhozók 2014 után immár másodjára is komolyan fontolóra vették az Ukrajnában élő kisebbségek nyelvhasználatának a magánéletbe történő visszaszorítását – a HVG újságírója, Németh András interjút készített Kárpátalja kormányzójával.

A beszélgetés során, melyet a hetilap Egy ukrán kormányzó, aki azonnal pszichiáterhez küldené a magyarokkal riogatókat címmel jelentetett meg, Hennagyij Moszkal, a kárpátaljai területi adminisztráció első embere, pillanatig sem kertelve, a rá mindig jellemző szókimondással tárta fel a magyarok körében is általános felzúdulást okozó nyelvtörvénytervezet valódi hátterét. Róla érdemes tudni, hogy veterán politikusnak számít, a jogász végzettségű rendőrtábornok korábban többször szolgált Krímben, volt belügyminiszter-helyettes, a bűnügyi rendőrség országos parancsnoka, az Ukrán Biztonsági Szolgálat, az SZBU elnökhelyettese, két ízben parlamenti képviselő, majd a polgárháborús övezetben levő Luhanszk kormányzója is. Innen került immár másodjára az egy és egynegyedmilliós összlakosságú Kárpátalja kormányzói székébe Porosenko elnök bizalmából. (Moszkal 2001-2002-ben már betöltötte egyszer ezt a tisztséget.)

„A tervezet célja az, hogy eltereljék az emberek figyelmét a politikai és a gazdasági gondokról” – fogalmazott Moszkal. Arra is rámutatott: ha Kárpátalján magyarellenes jelszavakat skandáló hőzöngő nacionalisták jelennek meg a magyar nemzeti ünnepek idején, ha egyes kijevi közvélemény-formálók azzal riogatnak, hogy Kárpátalja hamarosan Luhanszk és Donyeck sorsára jut, csak itt Magyarország, Románia és Szlovákia fogja feldarabolni Ukrajnát, – nem kellene felülni ezeknek az olcsó provokációknak. Közönséges „idiótákról” van ez esetekben szó – közölte nemes egyszerűséggel, akik, mint mondta, mindig a Vereckei-hágón túli területekről szítják az ellentéteket. Ők éppolyan pszichiátriai esetek – tette hozzá –, mint például az az ukrán újságírónő, „aki azzal jött hozzám, hogy információi szerint már várjuk a jelet arra, hogy kimenjünk a határra, s kenyérrel és sóval fogadjuk a magyar katonákat”.

Aztán továbbra is keresetlenül fogalmazva azt is elmondta, szerinte hol van az eb elhantolva, amikor a valójában már rég ideggyógyászati kezelésre szoruló kijevi és máshonnani ukrán „nemzetféltők” mindegyre fellármázzák a közvéleményt:

„Az fáj egyeseknek, hogy Magyarország kiegészíti a kárpátaljai tanárok fizetését. De hát erre joga van, és nemcsak a magyar nemzetiségűek kapnak pénzt, hanem azok a ukránok is, akik ezekben az iskolákban ukránul tanítanak különféle tárgyakat. Ki tiltja meg, hogy Ukrajna fizessen a más országokban lévő ukrán iskolák tanárainak? Sok ilyen van, például Grúziában, a Baltikumban, Szlovákiában vagy éppen Magyarországon.”

Az elmúlt egy esztendő történései sajnos rácáfoltak a tavaly tavasszal még a józan ész felülkerekedésében reménykedő, sokat megtapasztalt, most 67 éves Észak-Bukovinában született kárpátaljai kormányzóra. Moszkal, akit az országos sajtó előszeretettel titulál „az ukrán politikai elit nehézsúlyú tagjának”, az ukrán-magyar államközi viszony fagypont alá süllyedése után, szembemenve az országos fősodorral, viszont nem hátrált meg. Továbbra is következetesen kiállt a kapcsolatok normalizálása mellett és nem szűnt meg makacsul ahányszor csak mód volt rá, érvelni a két ország baráti együttműködésének helyreállítása mellett.

Tavaly decemberben, az ukrán nemzeti türelmetlenség csúcsra járatódása idején, amikor egyre gyakrabban jelentek meg az ukrán országos sajtóban és az internetes felületeken sértő és gyalázkodó hangú, Magyarországgal és a kárpátaljai magyarokkal szembeni ellenséges megnyilatkozások, Moszkal maradt, aki volt, „fehérek közt egy európai.” Majdhogynem egyedül az ukrán politikusok közül, akkor is, karakánul és szókimondóan, hitet tett az ukrán-magyar megbékélés ügye mellett. Országos feltűnést keltett például azzal, hogy a legnagyobb nyilvánosság előtt bírálta, ráadásul cifrázatlan szavakkal, a Magyarország elleni hangulatkeltőket és azokat is, akik a Kárpátalján élő honfitársainkat az anyaország ötödik hadoszlopaként igyekeztek beállítani.

Ennek egy hatalmas sajtóvisszhangot kiváltó példázata volt az egyik legnépszerűbb országos magazinnak, a Novoje Vremjának adott év végi interjúja a magyarokról, a reformokról és a kárpátaljaiakról. Ebben az újságíró provokatív kérdésére, miszerint „Ön egy bonyolult, etnikailag sokszínű régiót irányít. Magyarország például aktívan támogatja a kárpátaljai magyarokat, anyagilag éppúgy, mint útlevelekkel. Lát-e Ön mindebben valamilyen kockázatot a régió és az ország biztonsága tekintetében?”, vehemensen kárhoztatva a kijevi politikacsinálókat, így felelt:

„Nem látok semmilyen kockázatot. Miután konfliktus támadt Budapest és Kijev között, mi mint közvetítő régió azon voltunk, hogy elsimítsuk ezt a nézeteltérést. Figyelmeztettem Kijevet, a minisztereink túlságosan megszokták, hogy sapkákkal dobálják meg az ellenzékieket. Engem Magyarországon minden diplomata ismer, gyakori vendégeink, sokat beszélgetünk.

Semmi előzménye nem volt a bajnak, a magyar politikusok humanitárius dolgokkal voltak elfoglalva, ám amint Kijev közbeszólt, minden elromlott.

Magyarország fogadta be gyógykezelésre a legtöbb sebesült ATO-s katonát. Egy magyar sem mondta, hogy nem fogja megvédeni Ukrajnát. Az első kárpátaljai hősi halott is beregszászi magyar volt. És akkor itt megjelenik az oktatási törvény hetedik pontja, amely arra kötelez, hogy a középiskolákban ukránul folyjék a tanítás. Eljött ide a tárcavezető. Lilija Hrinevics esküdözött, hogy kész tények elé állították, hogy csak a legutolsó pillanatban, a parlamenti ülésszakon vette észre a vitatott tézist. Ez Okszana Bilozir képviselő és Andrij Parubij házelnök munkája. Azt mondtam Hrinevicsnek, jobban oda kellett figyelni és nemmel szavazni. Ám akkor mind azzal jöttek, hogy ugyan már, mit nekik Magyarország.”

És még valami ebből a Novaja Vremjában megjelent interjúból, mely révén meggyőző kép alakulhat ki bárkiben, mi Moszkal krédója, és miért is ötlött fel bennünk a fentebb hivatkozott József Atilla idézet Kárpátalja européer kormányzója kapcsán. Arra a kérdésre ugyanis, hogy „Ön szerint miként lehet kikeveredni az oktatási törvény miatti konfliktusból? Van-e annyi lojalitás a kárpátaljai magyarokban, hogy eleget tegyenek a jogszabályi normáknak, és áttérjenek iskoláikban az ukrán nyelvű oktatásra?” – így riposztozott:

„Kijev valamilyen sajátságos életet él. Rengeteg a tanácsadó, de a tanácsaik csak bajt okoznak. Magyarország egy kis ország, ezért nagyon fontos számára a határain túl élő nemzetrész. Romániában 1,2 millió, Szlovákiában félmillió, nálunk a 2001-es népszámlálás szerint mintegy 150 ezer magyar él. Magyarország és miniszterelnöke, Orbán Viktor számára kiemelt fontosságú a velük való törődés. Van egy helyettese, aki kifejezetten a határokon túl élő magyarok jogainak védelmével foglalkozik. A mi diplomáciánknak előre kellett volna látnia, hogy Magyarország nagyon keményen fog reagálni a kárpátaljai magyarok jogainak szűkítésére. Volt már hasonló helyzetük Romániával, amelyben Románia kénytelen volt engedményeket tenni… Azt azért aláhúzom: mi ratifikáltunk olyan nemzetközi normatívákat, amelyek a nemzeti kisebbségek jogainak védelmét szolgálják. Márpedig a nemzetközi normatívák felülírják a Legfelső Tanács által elfogadott, kisebbségeket érintő törvényeket.

Tudja, soha nem gondoltam, hogy Ukrajnában ennyi sokan szenvednek magyarfóbiában. Kárpátalján évszázadok óta élnek békében magyarok, románok, szlovákok. Itt lehetetlen színtiszta ukrán családot találni.

Amikor előkészítették az oktatási törvényt, figyelembe kellett volna venni, hogy Kárpátalján, Csernovic és Odessza megyében, akárcsak korábban a Krímen, konfliktus alakulhat ki a nyelvhasználat miatt. Nehéz lett volna kikérni e három régió vezetőinek a véleményét, hogy szabad-e elfogadni ezt a törvényt? Mert az, ami Ivano-Frankivszkban – ahol a lakosság 98 százaléka ukrán – mindez természetes, az Kárpátalján elfogadhatatlan.”

Nem meglepő, hogy a nyilatkozataival a sorból rendre kilógó és fenegyerekszámba menő, Magyarországgal és a budapesti kormánnyal a párbeszédre mindig kész, kárpátaljai állami közigazgatási irányító nem tartozik a hangulatkeltésben élenjáró ukrán zsurnaliszták kedvencei közé. Annál is inkább nem, mert Moszkal országos ismertségű politikus, s köztudott róla, hogy véleményét nem szokta a véka alá rejteni. Ezért is igyekeznek őt mindegyre „helyzetbe hozni”. Ennek a helyzetbehozásnak a legfrissebb lenyomata az országos Ukrajinszka Pravda (UP) portál, minap megjelent interjúja volt, melynek magyar vonatkozású, illetve a kárpátaljai magyarokra vonatkozó részleteit a Kárpátalja hetilap jelentette meg magyar fordításban Magyarország segédkezet nyújtott nekünk címmel.

Hadd jegyezzük meg mielőtt az elkövetkezendőkben bemutatnánk a terjedelmes interjúnak ezeket a szemelvényeit, mely eredetiben a Москаль: На Закарпатті ФСБ як радіація. Ми їх не бачимо, а вони тут  (Kárpátalján az FSZB (az orosz titkosszolgálat – n.n.) olyan, mint a radioaktív sugárzás: mi nem látjuk őket, de ők itt vannak) címet viseli és négy videóbetétet is tartalmaz, hogy a KMKSZ orgánumának szerkesztői részéről jó döntés volt a közzététel. Az interjú készítője, Jevhen Rudenko mindent elkövetett, hogy provokálja az interjúalanyt, őt kínos kérdésekkel bombázva ingerelje. Célja egyértelműen az volt: kizökkenteni nyugalmából a beszélgetőpartnert, s így utólag vállalhatatlan kijelentésekre késztetni Moszkalt. Hogy ez a taktika mennyire nem vált be, az kiderül a Kárpátalja szerkesztőjének a felvezetőjéből, melyet legott közre is adunk:

„A rendőrtábornokból lett kárpátaljai kormányzó, Hennagyij Moszkal sokak szemében az ukrán politikai elit szókimondó tréfacsinálója, aki időről időre vaskos káromkodásokkal fűszerezi mondandóját, és fittyet hány az ukrán politikai élet formaságaira. Véleménye gyakran nem esik egybe azzal, amit Kijevből sugall a politika vagy a sajtó. Egyeseknek éppen ezért szimpatikus, mások viszont hazaárulónak és szeparatistának tartják emiatt a tar fejű tisztviselőt. A kárpátaljai magyarság körében a népszerűbb ukrán politikusok közé tartozik a nemzetiségi kérdésekben visszafogott nyilatkozatai miatt.

Fokozatosan növekvő országos ismertségének egyik mutatója, hogy nemrég terjedelmes interjút közölt vele az országos Ukrajinszka Pravda (UP) portál. Az interjúból azonban, amelynek szerzője főként arra pályázott, hogy kicsikarjon beszélgetőtársából néhányat szaftosabb megnyilvánulásai közül, valójában egy egészen más ember portréja rajzolódik ki: nem szeparatista és nem magyarbarát, nem túlbuzgó hazafi, de nem is lelketlen bürokrata. Leginkább egy lelkiismeretes katona ő, aki egyedül a feletteséhez, az elnökhöz hű, s az Ukrajnát marcangoló politikai őrületek távoltartásával, a maga sajátságos stílusában igyekszik megakadályozni, hogy a rábízott régió, Kárpátalja ugyanarra a sorsra jusson, mint a Donyec-medence.

Rögtön az interjúrészlet elején szó esik, vajon szükséges-e nemzetközi megfigyelők jelenléte, akik biztosítanák Kárpátalján az ott élő magyarok jogainak szavatolását. Moszkal ezt fölöslegesnek tartja, akárcsak azt a tavaly decemberi budapesti kezdeményezést, mellyel a magyar diplomácia vezetője állandó EBESZ megfigyelők telepítését indítványozta ez ügyben:

„Itt van a KMKSZ, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség és az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség. Ez elég a monitoringhoz. Közvetlen kapcsolatuk van Budapesttel, rendszeresek a látogatások. Semmit nem titkolunk. Azt mondjuk: „Igen, vannak problémák, de Budapest és Kijev, s nem Kárpátalja és Magyarország között.

Egyforma tisztelettel viseltetünk minden kisebbség iránt. Ők valamennyien Ukrajna polgárai. Azt szeretnénk, ha sehová se mennének innen el.

Budapestnek hasonló a vágya. Itt segít nekik, hogy ne hagyják el Kárpátalját. Ha egy napon több tízezren települnének át, az gazdasági, humanitárius, szociális összeomlás lenne a kis Magyarország számára.”

A virtigli nacionalista interjúkészítő nem adja könnyen meg magát. Szemében Budapest a vörös posztó s ezért igyekszik befeketíteni a mai magyar nemzetpolitikát. Újabb kérdésével az Orbán-kormányt egyenesen „jezsuita szomszédpolitikával” vádolja meg. Moszkal az alaptalan és otromba vádaskodást nem tűri. Előbb okítja a „tájékozatlant”, elmagyarázza neki, hogy Magyarország a bárhol élő magyarokon akart és akar segíteni, a Kárpátalján élőkön éppúgy, mint a romániai és szlovákiai nemzettársain, beszél a 15 milliós magyar nemzetről, melynek megmaradása és megtartatása prioritás Magyarország számára. Az okosítás után következik a ledorongolással felérő visszavágás:

„De én mást kérdezek: ki tiltja meg Kijevnek, hogy gondoskodjék a sajátjairól? Legalább a Dnyeszter-mellékről, Abháziából, Oszétiából, Karabahból hozná el a sajátjainkat, ahol alacsony az életszínvonal. Annál is inkább, mivel nálunk évente falvak tucatjai tűnnek el Ukrajna térképéről. Oroszországban létezik program a „honfitársak” áttelepítésére, nálunk viszont sajnos, nincs ilyen.”

Az ágens-újságíró kitartó, nem hagyja magát, újabb kérdésével már azt hiszi, sarokba szorította beszélgetőpartnerét. A válaszból kiderül, korántsem csak Jevhen Rudenko nincs tisztában országa vállalt kötelezettségeivel, hanem a kijevi kormánykörökben is tort ül a balgaság.

Íme, a következő asszó Moszkal és a riporter között:

„– Igen, de Ukrajna nem tolakszik a maga statútumával a szomszédokhoz!

– Kérdezze az ukrán törvényhozókat. Vegyük pél­dául A nemzeti kisebbségekről törvényt. A hatodik cikkely egyértelműen kimondja: az állam garantálja a nemzeti-kulturális autonómiák létrehozását. Mit akar Magyarországtól és a tisztviselőiktől, ha Ukrajnában ilyen törvényeket hoztak?

Amikor rámutatunk erre Kijevben, azt mondják: „Melyik debil írta ezt?!” Bizony, már elnézést kérek, Ukrajna elnöke írta alá kilencvenkettő június 25-én. Minden bizonnyal Kravcsuk úr lehetett az.”

Januárban a Kárpátaljára is átterjedt kanyarójárvány tetőzése idején a már korábban eljuttatott többezer adag védőoltás után Kárpátalja Megyei Állami Közigazgatási Hivatal egészségügyi főosztálya kérésére újabb hatezer vakcinát biztosított a magyar kormány az ott élők számára. Az adomány mely része volt egy nyolcvanezres, egyéb betegségek megelőzését is szolgáló felajánlás-csomagnak „kiverte a biztosítékot” a kijevi kabinetnél. Ahelyett, hogy megköszönték volna Budapest önzetlen ajándékát, mely természetesen nemcsak az ott élő magyaroknak szólt, hanem a régió minden lakosának, kéretlen beavatkozásnak minősítették a segítségnyújtást. Az egészségügyi miniszter Uljana Szuprun arról nyilatkozott: „Kárpátalján nagy problémák vannak a Magyarországról érkezett vakcinákkal, hiszen azok nincsenek elvámolva, csempészáruként jött be az országba, az orvosok pedig nem hajlandóak azt beadni a pácienseknek.”

A méltánytalan vádat Kárpátalja kormányzója nem hagyhatta válasz nélkül. Az egészségügyi miniszter szavait kommentálva Hennagyij Moszkal, az itt megtekinthető vidófelvétel tanúsága szerint a következőképpen kommentálta: „Minden el van vámolva, elnézést kérek, de ön nagyon hülye. Talán valamilyen orvos majd diagnosztizálja. Én már megtettem. Elvégre meddig lehet eltűrni ilyen hülyéket?"

A begorombult Moszkal ennyivel nem elégedett meg, hanem saját hivatalos honlapján is véleményt alkotott kormánya „szakértő” miniszteréről : „Ha a dolgokat a nevükön nevezzük, akkor azt kell mondanom, hogy ez hazugság…Amikor a megbízott egészségügyi miniszter az egész országban hazugságot terjeszt az ún. csempészáruról, s arról, hogy az orvosok nem akarják ezt felhasználni, én saját magam szeretnék számára oltóanyagot rendelni inkompetencia, szakszerűtlenség és alkalmatlanság ellen, beoltani, majd pedig tengeralattjárón küldeném el Szuprun asszonyt Amerikába, hogy ott reformálja az egészségügyet!”

Az országos vihart kavart Moszkal-fellépést, amikor az egészségügyi tárcavezető badarságai miatt „kapta fel a vizet” a politikus, természetesen nem kívánta kihagyni az interjúban a kijevi számonkérő. Bocsánatkérést remélt a kormányzótól, de helyette mást kapott. Íme, a köztük történt dialógus leirata:

„– Az ön Uljana Szuprunnak címzett szitkozódó kifakadása sokakat felháborított Ukrajnában. Mi volt ez?

– Gyorsan terjedt nálunk a kanyaró. Sokan vannak itt, akik úgy tartják, hogy oltást beadni nem szükséges, és mindez a sátántól való. Gyógyszer nem volt. Magyarország ingyenesen átadta minden tartalékát – belga vakcinát EU-s tanúsítvánnyal. Kijevben meg azt mondták, hogy a vakcinát illegálisan hozták be.

– Hogyan lehetett azt becsempészni 300 ezer euró értékben?

– Diplomata-gépkocsival hozták, kiírtak nekik egy utalványt a belső vámhatósághoz. Mindent megfizettek, amit kellett. És struktúraként nem mi voltunk a címzettjei annak a szállítmánynak. A Vöröskereszt volt az. Ők hordták szét a vakcinát a kórházakba.

– Megbánta, hogy ilyen szavakat engedett meg magának egy nővel szemben?

– Ez akkora inkompetencia! A nyelvi konfliktusok közepette még csempészéssel, a vámkezelés elmulasztásával, rossz minőségű vakcinákkal is meggyanúsítani Magyarországot! Mondja, hogyan kellett volna reagálnom? Nem, nem sajnálom, amit mondtam. Sokan mondták nekem, kezdve a miniszterelnökkel, hogy kérjek bocsánatot. Miért? Azért, mert ők nem tettek semmit, Magyarország pedig segédkezet nyújtott nekünk?”

Terjedelmi korlátaink okán nem tudjuk részletezni, hogy miért véli elhibázottnak a közelmúltban szintén nagy vihart kavart kijevi kezdeményezést, mely ötszáz fős katonai bázis létrehozását tervezi Kárpátalja legmagyarabb városában, Beregszászon, ami ellen Szijjártó miniszter révén a magyar kormány is nemtetszését fejezte ki és azt sem, hogy miért nem ért egyet a kormányzó az ún. a területi közösségek egyesüléseit létrehozni kívánó reformelképzelésekkel. Azt viszont kihagyhatatlannak tartjuk zárásképpen, hogy ne adjuk közre azt a dialógust Moszkal és az újságíró között, amikor az Ukrajinszka Pravda inkvizítora a sokat vitatott oktatási törvénnyel kapcsolatos állásfoglalásai miatt, nem is titkoltan az ukránellenesség bélyegét próbálja a kormányzóra rásütni:

– Miért ellenezte olyan eltökélten az oktatási törvényt? Gyakorlatilag azok oldalára állt, akik támadják emiatt Ukrajnát.

– Azért, mert 1991-ben saját szememmel láttam a fegyveres konfliktust a Dnyeszter-melléken. Ott minden a nyelvkérdéssel kezdődött.

Beszéltem tanárokkal, akik magyarul oktatják a tárgyaikat. Azt mondják, nem fogják tudni ukránul tanítani az algebrát, mértant, fizikát, kémiát. Azt mondják, inkább Magyarországra utaznak, ahol hiányoznak azok a tanárok, akik az EU más országaiba távoztak.

A magyarok nincsenek ellene, hogy ismerjék az ukrán nyelvet Ukrajnában. De ehhez specifikus megközelítésekre van szükség. A magyarok nagyon félnek az asszimilációtól.

Nem lehet mindenkit egy módszer alapján tanítani. Mi az EU-ba vágyunk. De nem helyes, ha egyedül az ukrán nyelvvel akarnak odajutni. A hurrá-hazafiak azt mondják: „Csak az ukrán!”. Valamilyen inkubátorban akarnak élni?”