A Minority SafePack kezdeményezés aláírásgyűjtésének „kulisszatitkai” négy országból.

Megszólalt a héten a Heti Válasz újságíró tanfolyamának négytagú csapata és a Farkas Zsuzsannából, Borzon Dánielből, Pap Krisztiánból és Víg Ritából álló kvartett a Megvan az egymillió aláírás – nézzük kik támogatták a kezdeményezést! című összeállításukban Lengyelország, Ukrajna, Dánia és Horvátország példáján keresztül bemutatták, miért nem volt egyszerű összegyűjteni a Nemzeti Kisebbségvédelmi Kezdeményezést támogató szignókat.  

Két hónappal ezelőtt, ismertetve Vincze Lóránt FUEN-elnöknek a Heti Válasz számára adott Egymillióan a kisebbségekért címmel megjelent interjúját, melyet Ablonczy Bálintnak adott a Minority SafePack kezdeményezés magyarországi aláírásgyűjtésének akkori, nem túl biztatónak tűnő adatairól,  – hangsúlyosan szóvá tettük, hogy ez a hetilap és annak online kiadása a Válasz.hu volt az a két magyarhoni orgánum, mely a kezdetektől fogva megkülönböztetett figyelmet tanúsított a polgári petíció támogatása ügyének, a szignógyűjtés népszerűsítésének.

Elmondtuk akkor azt is: a Heti Válasz redakciója minden más magyarhoni lapnál több cikket szentelt a kezdeményezésnek és ezek mindegyikében nem győzte eléggé hangsúlyozni: az akció sikerre vitele össznemzeti ügy, hiszen elsősorban nekünk, magyaroknak az érdeke az egymillió aláírás összehozása.

Az azóta eltelt hetekben, a nyomtatott és online formában is közkedvelt lap a korábbiaknál is nagyobb teret szentelt a FUEN-iniciatíva minél szélesebb körben történő népszerűsítésének. Változatos tartalmú publikációkban, hol korholva a sokáig közönyösnek mutatkozó magyarországi politikacsinálókat és az ország lakóit is, hol pedig noszogatva az olvasókat, sőt majd’ hogy nem könyörgőre is fogva a dolgot, próbáltak meg-megismétlődően, aláírásra késztetni minél többeket a közös ügy sikerre vitele érdekében.

A legjobb szolgálatot talán azzal tették meg, hogy a hetilap február 22-i számában, számon kérve a budapesti kormánytól, miért is nem áll bele jobban a kampányba és vajon miért kell a szignógyűjtés utolsó hónapjában „vért izzadni ahhoz, hogy egymillió uniós aláírás összegyűljön a Nemzeti Kisebbségvédelmi Kezdeményezéshez” terjedelmes figyelemfelkeltő helyzetértékelést adtak közre. Ekkor, egy kettős interjúban megszólaltatták Csáky Csongort, az aláírásgyűjtést Magyarországon szervező Rákóczi Szövetség főtitkárát és névrokonát, Csáky Pált, a kisebbségvédelmi ügyeket az Európai Parlamentben következetesen képviselő felvidéki politikust. Ők mindketten nemcsak a Minority SafePack petíció egyedi és megismételhetetlen jelentőségét méltatták, érveltek a sikerre vitele mellett, hanem az esetleges fiaskó lehetőségét sem kizárva, már-már kétségbeesetten kérleltek, tettre ösztökéltek és fogalmaztak meg egyúttal olyan üzeneteket Magyarország lakóihoz, melyeknek – a jelek szerint –, utólag meg is lett a foganatja.

Érdemes visszaidézni szavaikat. Az MKP EP-képviselője rámutatva, hogy kudarc esetén nem csupán ez a kezdeményezés esne kútba, de azt is üzennénk vele mi magyarok a világnak, hogy az ügy nekünk sem annyira fontos, elmondta: „Ez olyan életveszélyes eshetőség, aminek hatását csak a 2004-es kettős állampolgárságról szóló népszavazás okozta sokkhoz tudnám hasonlítani.” Csáky Csongor pedig, akinek elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy Magyarhonban a támogató aláírások végül csaknem 70 ezerrel meghaladták a félmilliót, unszolva honfitársait és apellálva a lelkiismeretükre, ekképp nyilatkozott: „Aki pedig két percet rászán az életéből, nem kevesebbhez járulhat hozzá, mint hogy ötven, száz év múlva is hallhassunk magyar szót a Kárpát-medence határon túli területein.”

Most, amikor az előírt határidőre, a szükséges egymillió aláírást jócskán meg is haladva, sikertörténetként könyvelhető el minden idők legnagyobb európai kisebbségi kezdeményezése és megteremtődött a kisebbségvédelemben a példa nélküli „dobbantás” esélye, úgy hisszük, nem fölösleges, ha ez alkalommal ismét a Heti Válasz szerkesztőinek egy minapi publikációját ajánljuk az olvasóink figyelmébe.

Tesszük ezt elsősorban azért, mert a lap budai, Horvát utcai redakciójában a Minority SafePack kapcsán olyasmire is felfigyeltek, amire más orgánumoknál, kivéve bennünket nem nagyon volt példa. Nevezetesen arra, hogy ne csak a sikeres régióbeli tapasztalatokról, az erdélyi és felvidéki benyomásokról vagy a sokáig aggodalomra okot adó magyarországi, kifejezetten negatív tartalmú élményekről szóljon a sajtó, hanem különböző más európai országok konkrét példáin keresztül kapjunk képet arról, miért is nem volt könnyű feladat összegyűjteni a szükséges szignókat.

Ugyanakkor, azt követően, hogy végigkövethettük egyenes adásban a párhuzamos flensburgi és kolozsvári jogos örömről és elégedett mérlegmegvonásról hírt adó szerdai  sajtóértekezleteket, Vincze Lóránt FUEN-elnök és Kelemen Hunor RMDSZ-elnök gyorsértékeléseit és főleg köszönet-nyilvánításait azokhoz, akik nélkül 2018. április 4-ét nem lehetne az európai őshonos kisebbségek napjaként a jövőben számon tartani, – még inkább helyénvalónak tartottuk, hogy bemutassuk a négy országban történt aláírásgyűjtés tapasztalatairól beszámoló, Válasz.hu-n közreadott publikációt.    

Nem is titkoljuk, rokonszenvünknek más oka is van, s ennek is szerepe volt az eheti választásunkban. A Megvan az egymillió aláírás – nézzük, kik támogatták a kezdeményezést! címet viselő cikk a jövő újságíróinak munkáját dicséri, mivel a figyelemre méltó, igen tartalmas összeállítást a Heti Válasz újságíró-tanfolyamának ifjú hallgatói, Borzon Dániel, Pap Krisztián és Víg Rita készítették Farkas Zsuzsanna vezetésével. Ez a rokonszenv még akkor is megmaradt bennünk, ha cikk bevezetőjében egy olyan vélhetően figyelmetlenségből eredő melléfogásra, téves adatara bukkantunk, mely feltétlenül korrigálásra szorul. Mert az ugyan igaz, hogy 2011-ben a FUEN, az RMDSZ, a Dél-Tiroli Néppárt már kezdeményezte egy európai szintű kisebbségvédelmi keretszabályozás létrehozását az Európai Unió keretén belül, viszont akkor ezt még nem tehette az európai polgári kezdeményezés intézménye révén s itt a szarvashiba. A lehetőség arra, hogy az EU polgárai közvetlenül részt vegyenek az uniós szakpolitikák kialakításában azáltal, hogy az Európai Bizottságot jogalkotási javaslat előterjesztésére szólítják fel csak 2012 áprilisa óta adott.

Íme, a publikáció felvezetője:

„A Romániai Magyar Demokrata Szövetség, a Dél-Tiroli Néppárt és az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniója európai polgári kezdeményezéssel fordult az Európai Bizottsághoz a kisebbségvédelem ügyében – 2011-ben. Akkor egy év alatt összegyűlt a szükséges egymillió aláírás, ám két évvel később a bizottság elutasította a kezdeményezés bejegyzését, mondván, az tagállami hatáskör.

Éveken át húzódó pereskedés – melyben Szlovákia és Románia az Európai Bizottság, Magyarország pedig a kezdeményezők oldalán állt – eredményeképpen tavaly áprilisban újra megkezdődhetett az aláírásgyűjtés – nulláról. Az első, visszautasított próbálkozás ellenére idén húsvétra Romániában, Magyarországon, Szlovákiában, Bulgáriában, Spanyolországban, Dániában, Horvátországban, Lettországban, Litvániában és Szlovéniában már összegyűjtötték a szükséges számú aláírást, s közel 1,1 millió fő állt a kezdeményezés mellé. Bár ezzel a szabályokban foglalt számú támogató összegyűlt, az esetlegesen érvénytelen szignók miatt az aláírásokat érdemes az utolsó percig gyűjteni.

Amennyire színessé teszik Európát az őshonos kisebbségek, annyira részesülnek szélsőséges bánásmódban a különböző országokban. Ezeket az eltérő helyzeteket vizsgáltuk a toleranciáról híres Dániában; a válság sújtotta, még nem uniós Ukrajnában; a magyarságot oly sok alkalommal támogató Lengyelországban, és a nyugat felé egyre inkább nyitó Horvátországban. A különféle kultúrájú és gazdaságú országok kisebbségpolitikája jól példázza, mennyire változatosan kezelik ezt a kérdést Európa-szerte.”

A cikk szerzői elsőként a lengyelországi aláírásgyűjtési tapasztalatok összegzésére vállalkoztak, ahol értelemszerűen nem az igen csekély létszámú ottani magyarságnak jutott a főszerep a Minority SafePack kezdeményezés népszerűsítésében. Ez persze nem jelentette azt, hogy mindazok a honfitársaink, akik régebben vagy újabban találtak otthonra lengyel földön, ne tették volna a dolgukat ez ügyben. Viszont elvitathatatlan, hogy a főszerep a szignógyűjtésben a lengyelországi német kisebbségnek jutott.   

A Nemzeti Kisebbségvédelmi Kezdeményezés lengyelországi koordinátora is az ő soraikból került ki, a gdański Kasub Intézet munkatársaként dolgozó, a pomerániai németség ismert kutatója, Magdaleną Lemańczyk személyében, akit fel is kerestek az újságíró gyakornokok. A vele folytatott beszélgetésből kiderült: számos lengyel civil- és egyházi szervezet is fontosnak ítélte az aláírásgyűjtésben való közreműködést, de korántsem csak ők voltak a lelkesek. Lemańczyk asszony sietett azt is hozzátenni: németajkú nemzettársai mellett az ottani kisebbségek közül elsősorban az ukránok, a fehéroroszok, a szlovákok és a tatárok érezték magukénak a FUEN-RMDSZ közös kezdeményezést.

„A közel negyvenmilliós Lengyelországban egy-kétezer magyar él. Ebbe tartozik az az 500 fő, akik régebben telepedtek le, és azok a fiatalabb honfitársaink, akik az utóbbi évtized trendjeit követve költöztek, hogy valamelyik multinacionális cégnél helyezkedjenek el.

Felkerestük a varsói székhelyű Lengyelországi Magyar Egyesületet, ahol arról tájékoztattak, ismerik a kisebbségvédelmi kezdeményezést, tagjaiknak és lengyel ismerőseiknek továbbították is a felhívást. Nem tudni, ez hány aláírást jelent, de egy biztos: az ott élő magyarok kis létszáma miatt nem lehet országos jelentőségű eredményekre számítani.

Lengyelországban a Minority SafePack mögé a német kisebbség állt, a kampányt is a Német Társadalmi és Kulturális Egyesületek Lengyelországi Szövetségének kezdeményezésére indították el. Magdaleną Lemańczyk, a Minority SafePack országos koordinátora elmondja, a dél-lengyelországi Opolei és a Sziléziai Vajdaságban élő német kisebbség mellett az észak-lengyelországi Pomerániai vajdaságban élő kasubok tettek a legtöbbet – tőlük két- háromezer aláírásra számítanak.

Lengyelországban kilenc nemzeti és négy etnikai kisebbség van bejegyezve, közülük főként az ukránok, fehéroroszok, szlovákok és tatárok szálltak be a gyűjtésbe, rajtuk kívül számos civil- és egyházi szervezet is besegített. Több ismert személy, köztük politikusok is támogatták a kezdeményezést; volt, aki közösségi profilján hívta fel rá a figyelmet, mások személyesen gyűjtötték az aláírásokat.

Magdaleną Lemańczyk hozzáteszi: a kisebbségek, valamint a regionális nyelvet használó közösségek, mint a kasubok, Lengyelországban kedvező helyzetben vannak. A kezdeményezést nem a kisebbségek megkülönböztetése miatt támogatják, hanem céljuk a közös kisebbségvédelmi előírások és törvényi garanciák kidolgozása a jövő nemzedékei számára, illetve az olyan veszélyeztetett regionális nyelvek védelme és ápolása, mint amilyen a kasub.

A történetnek van magyar szála is: a Gazeta Polska Klubok szervezésében a március 15-i ünnepségekre és Békemenetre érkező több száz lengyelt az eseményt szervező Civil Összefogás Fórum felkérte az ívek aláírására – amit meg is tettek a Rákóczi Szövetség önkénteseinél. A lengyelek hazájukban is magukénak érezték a magyarok számára fontos ügyet: a 450 szervezetet összefogó Gazeta Polska Klubok vezetői minden klubjuknak elküldték az online felkérést, hogy továbbítsák tagjaiknak, így támogatva a határon túli magyar kisebbségeket és a Litvániában élő lengyeleket.

Azt nem sikerült kideríteni, hogy gyarapodó aláírásokat a lengyelországi német kisebbségnek vagy a magyar felkérésnek köszönhetjük. Március 14-én mindenestre a Minority SafePack honlapján még 20 058 lengyel aláírás szerepelt, 15 nappal később viszont ez a szám 25 324-re emelkedett.”

Ukrajnában, mely még nem uniós tagállam és a kettős állampolgársághoz is ambivalensen viszonyulnak a hatóságok, két módon írhatták alá a kisebbségvédelmi kezdeményezést: kettős állampolgársággal rendelkező ott élő magyarként vagy nem Európai Uniós állampolgárként. Annak ellenére, hogy az utóbbit nem fogadják el hivatalosan, mégis jelzésértékűnek számít minden ily módon keletkezett ottani támogatói aláírás.

Ennek jegyében a kárpátaljai magyarság is igyekezett kivenni a részét az aláírásgyűjtésből, melynek részleteibe ekképp avatnak be az összeállítás Ukrajna: félelem és mozgósítás Kárpátalján fejezetében olvasottak:

„A KMKSZ ezért is tartja fontos lehetőségnek a Nemzeti Kisebbségvédelmi Kezdeményezést. A helyi újságban, a közösségi médiában és belső levelezésükben is felhívták rá a figyelmet; a KMKSZ közgyűléseken felszólították tagjaikat az aláírásgyűjtésre, illetve a szervezet ifjúsági szövetségének tagjai a falvakban élőknek segítettek eligazodni az interneten. A KMKSZ részéről Darcsi Karolina kommunikációs titkár fogja össze a kampányt, melyet gőzerővel folytatnak az április 3-i határidőig.”

Hogy miért is volt a Minority SafePack ügye mellett szignókkal is kiállni Kárpátalján, arról beszédesen szól a cikk elemző-értékelő passzusa, melyből most, terjedelmi okok miatt, csupán egy sokatmondó részletet idézünk:

„Az autonómia kérdése „vörös posztó” az ukrán államhatalom szemében, a területi függetlenséget pedig – a feszült világpolitikai helyzet miatt – érdemben föl sem lehet vetni. A KMKSZ számára örvendetes az ukrán alkotmányban is garantált kulturális autonómia, de a hatóságok ezt is próbálják visszafogni – nem ismeretlen például az új oktatási törvény körüli felháborodás. A kárpátaljai magyarság számára az ilyen döntések miatt is különösen fontos a kisebbségvédelmi kezdeményezés: ez is garancia lehet rá, hogy anyanyelvüket használva élhessenek szülőföldjükön. Annál is inkább, mert a Minority SafePack sikere a még nem uniós államokban élő honfitársainknak is segítséget nyújthat: a csatlakozni kívánó országoknak az Európai Parlament által elfogadott mindenkori elvárások alapján kell megvalósítaniuk kisebbségpolitikájukat.”

Dániát a példás kisebbségvédelem hazájaként ismerik Európában és azon túl is, bár az is igaz, hogy e téren majd’ mindig hivatkozott kisebbségként a dán-német határ közelében élő németek kerülnek említésre. Az ottani körkép megrajzolói árnyalják a képet, hisz rámutatnak: a Jütland-félszigeten őshonos kisebbséget alkotnak a nem is csekély létszámmal rendelkező roma és zsidó közösségek is.

A Dán Királyság évtizedek óta nemcsak azért lehet zsinórmérték a kisebbségi politika terén, mert az országhoz tartozó Grönland és Feröer-szigetek 23, illetve 19 ezer lakójának széleskörű autonómiát biztosít. Éppennyire nem szűkkeblű a többi kisebbségi közösség vonatkozásában sem, amit például a sokat emlegetett német kisebbség iránt tanúsít. Ennek hátteréről és megkülönböztetett kötődéséről a FUEN-hez, valamint a Minority SafePack akcióhoz a következőket tudhatjuk meg a cikk folytatásában:

„A földrajzi közelség és a történelmi okok miatt Németországban 50 ezer dán él, Dániában pedig 15 ezer német – közülük az 1955-ös Bonn-Koppenhágai Nyilatkozat értelmében azt ismerik el dánnak vagy németnek, aki annak vallja magát. Az állam komoly figyelmet fordít a határain túl élő dánokra, a Németország területén működő nemzetiségi óvodákat és általános iskolákat anyagilag is támogatják.

Hasonló módon gondoskodnak a Dániában élő németekről is: a „Grænseforeningen – for en åben danskhed” (Határvidék egyesület) segíti a dán kormány és a német kisebbség közti kommunikációt – ők karolták fel a Minority SafePack ügyét is. A kisebbségvédelmi kezdeményezés elindításához szükséges polgári bizottság hét tagjának egyike Hans Heinrich Hansen korábban a FUEN (Európai Népcsoportok Föderális Uniója) elnöke volt, aki a dániai német kisebbséget képviseli. Hansen már a 2009-es szlovák nyelvtörvény körüli vitával kapcsolatban is hangsúlyozta, hogy komolyabban kell venni a kisebbségek ügyét – azóta kilenc év telt el különösebb változások nélkül, így nem volt kérdés, hogy az ügy mellé állnak.

Dániában a kezdeményezést már tavaly is komoly kampány támogatta, 2017 nyarán például a Danish Minority Youth Organisation (Dán kisebbségi fiatalok szervezete) is aláírásgyűjtésbe kezdett. Az országban 9750 aláírásra volt szükség, a buzdításnak köszönhetően a csatlakozók száma húsvétra meghaladta a 11 700-at.

A Minority SafePack aláírására többször is ösztönözte Dánia lakosságát Thomas Andersen, a dán-német határ közeli Aabenraa polgármestere, aki arra is felhívta a figyelmet, hogy régiójukban a német kisebbség gyakorolhatja kultúráját és működtethet intézményeket, s ez példa lehet szerte az Európai Unióban. Kezdetektől várható volt, hogy Dánia egyike lesz annak a hét országnak, ahol összegyűlik a szükséges számú aláírás, emiatt is tartották fontosnak a példamutatást a kezdeményezés támogatásában.”

Horvátországban, a Minority SafePackot érintő aláírásgyűjtés szempontjából utolsóként vizsgált országban a legutóbbi népszámlálás idején 4,2 millió lakosból 303 ezer fő vallotta magát valamely kisebbséghez tartozónak. A legtöbben a szerbek vannak, ők alkotják az összlakosság 4,5 százalékát, a magyarok létszáma mindössze 14 ezer fő, ezzel a 0,34 százalékos lakosságaránnyal az ottani őshonos kisebbségek között a hatodik helyen állnak, őket a szerbeken kívül a bosnyákok, az olaszok, az albánok és a romák is megelőzik.

A horvátországi helyzetértékelést Jankovics Róbert, a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közösségének, a HMDK-nak az elnöke végzi el a Válasz.hu újságíró palántáinak a kérésére. Mint elmondja: a fiatal államban „magas a kisebbségvédelmi szint a nyelvhasználat, az oktatás, a média, a kisebbségi önkormányzatok, a parlamenti képviselet terén is” hozzátéve azt is, ezt az EU-hoz történő 2013. július elsejei csatlakozás következményének is tart.

Jankovics úgy ítéli meg, „rendezett a kapcsolat a többségi társadalommal, a magyar anyanyelvűeket nem érik atrocitások.” Szerinte a magyarok helyzete sokkal jobb, mint a többi nemzeti kisebbségeké s ebben szerepe van a Horvátország és Magyarország közti, hagyományosan jó viszonynak is.

„Úgy gondoljuk, az őshonos nemzeti kisebbségek megvédése meghatározó fontosságú Európában. Ha nem lépünk, helyzetünk romlani fog – mondta el a vele interjút készítők kérdésre, majd arról is szólt, hogy „meg kell tennünk, amit lehet, hogy a brüsszeli döntéshozók rendezett és szervezett módon foglalkozzanak az üggyel” – utalva az aláírásgyűjtésre. Ennek sikere érdekében, – mint mondja – „teljes infrastruktúrával szálltak be”, a kezdeményezés népszerűsítésére „a horvátországi magyarság életében tájékozódási pontot jelentő, horvát állami támogatással megjelenő Új Magyar Képes Újság című hetilapot, valamint a helyi Szlavón Televízión rendszeres adással jelentkező magyar nyelvű műsort is igénybe vették.”

Végül némi önkritika is tükröződött szavaiból, hisz köztudott, hogy a HMDK rivális szervezetének a Magyar Egyesültek Szövetségének, a MESZ-nek tagjai közül sokan, éppúgy, mint a HMDK-ra esküdők is, átérezték a kezdeményezés támogatását. Bár „szerényen” elismerte, hogy „nemcsak a HMDK érdeme, Horvátországban is összegyűlt a szükséges 8250 aláírás – ami mára meghaladta a 14 200-at is”, úgy vélte: „megtettük, amit megkövetelt a haza”, mert szerinte „több mint háromezer horvátországi magyar írta alá a kezdeményezést szervezete buzdítására.”

Ehhez csak annyit tennénk hozzá, amit már a maszol korábban megírt: ha nemcsak tetszetős retorikai fordulat lenne, az, hogy „megtettük, amit megkövetelt a haza” egy könnyet elmorzsolnánk a szemünk sarkában. Csakhogy, ha minden ilyen megindítóan szép volna, akkor talán nem kellett volna Vincze Lóránt FUEN-elnöknek arról nyilatkoznia február közepén, hogy Horvátországban az alacsony a kvóta ellenére az aláírásgyűjtés nagyon rosszul halad. Aztán meg arról sem kényszerült volna beszélni: „tűzoltó akcióra van szükség” s ezért egy mikrobusznyi erdélyi aktivista próbálkozik meg ott is, akárcsak a még akkor szintén gyengén teljesítő Szlovéniában, a februári kopogó hidegben, családjukat hátrahagyva útra kelni több száz kilométert megtéve és impulzust adni a lagymatag HMDK-s szignógyűjtésnek.