Az alábbi összeállításban a Maszol munkatársai idézik fel, hogy milyen volt, mit jelentett számukra 1989 karácsonya. Értelemszerűen azok közülük, akiknek lehetnek erről emlékeik.

Bartha Réka

1989 karácsonyáról arra emlékszem tökéletesen, hogy a családban nagy volt a jövés-menés. Addigra körülbelül egy éve már Brassóban laktunk, ahová a 15 kilométerrel lévő Zajzonból költöztünk be az édesapámnak szolgálatilag "repartizált" négyszobás lakásba, amely ma is a családunk otthona.

A szenteste hatalmas izgalommal telt el Zajzonban, anyai nagymamám és nagynéném családja körében, de nem amiatt, hogy mit hoz nekünk az Angyal (az akkor szinte mindegy volt), hanem amiatt, hogy a szüleim izgultak: mit találnak a lakásunkban a brassói lövöldözés nyomán, amelyről főként a tévés és rádiós hírműsorokból értesültek.

Ezért karácsony első napján a húgomat meg engem (9 éves, illetve 11 éves gyermekeiket) nagyszüleinknél hagytak, felkerekedtek és bejöttek Brassóba, terepszemlére. Anyukám mesélte, hogy a villanyt nem merték felgyújtani a lakásban, mert attól tartottak, hogy belőnek. A félelem pedig reális volt, mert látták is, amint átmenet valaki a vaksötétben az út túloldalán lévő tömbházba és rálőttek. Nem tudni, hogy kik és kire...

Szóval, amint az kiderült, elég félelmetes volt. Felnőtt fejjel elég furának tartottam szüleim döntését, hogy az életük helyett a földi javaikat féltették inkább. Azonban a beszélgetéseinkből azt szűrtem le, hogy abban az összevisszaságban nem igazán látták tisztán ezeket az alternatívákat. Aki nem él konfliktusos világrészen, általában nem tudja mihez mérni, hasonlítani a fegyverropogást, amely valóban nem tűnik többnek petárdázásnál.

Úgyhogy én azóta is szaporán hálálkodom a gondviselésnek, hogy akkor nem mutatta be a szüleimnek és nekünk a probléma valós dimenzióit, meghagyta őket abban a hitben, hogy a javaikra vigyázó, gondos felnőttekként jártak el... Így aztán röviddel a terepszemle után visszatértek Zajzonba, ahonnan bőven az 1990-es újév első napjait követően tértünk vissza mindannyian Brassóba.

Bogdán Tibor

Az biztos, hogy 1989 karácsonya számomra több rekordot is megdöntött. Egyrészt ez volt, 46 esztendő után, az első „szabad karácsony” – szabad nem csak olyan tekintetben, hogy most már nyíltan meg lehetett ünnepelni, de úgy is, hogy nem kellett bemenni dolgozni. Az „átkosban” ugyanis a karácsony nem volt hivatalos ünnep, és ha nem esett éppen vasárnapra, akkor bizony ott kellett lenni a munkahelyen, ha nem akartunk „gyanússá” válni (ráadásul a szabad szombat akkor még ismeretlen fogalom volt).  

Aztán ez volt a legforróbb karácsonyom is, és nem csak azért, mert december 24-én plusz 18 fokot mértek Bukarestben, de azért is, mert ekkor még javában lövöldöztek – ami ugyancsak forróvá tette a karácsonyváró hangulatot. És még egy rekord: ekkor volt a legszebb – és legtöbb! – karácsonyfám, egy olyan országban, ahol az emberek egymást taposták a többnyire csak a karácsony előtti napokban forgalmazott ronda, csupasz, „állami fákért”.

Éppen a „karácsonyfahiány” miatt, megkértem egy maroshévízi főgyógyszerész barátomat, postázzon egy szép fát, kerül, amibe kerül. Ő pedig kereken egy tucatot küldött, azzal a „viszontkéréssel”, hogy a többiekért majd jelentkezik egy bukaresti ismerőse. A „kiserdő” december 14-én érkezett meg, a tehertaxival hazaszállított fákat pedig az erkélyemen tároltam, amely olyan volt, mint manapság a romániai erdőtarolásban jeleskedő Schweighofer cég egyik kisebb munkatelepe.

Bár az országban ekkor már tetőzött az élelmiszerhiány, meg egyáltalán, a nyomorúság, de a karácsonyi ebédhez, vacsorához minden földi jót beszereztem. Akkortájt ugyanis az MTI bukaresti tudósítójának – később vezérigazgatójának –, Oltványi Ottónak segítettem tengernyi munkájában, fordítottam a román lapokból, összegezőket írtam, cserében a diplomata boltból karácsonyra mindent megszerzett: volt sertésbélszín, pulyka, a kocsonyához csülök, köröm, farok, fül, egy láda Radeberger sör, meg egy üveg whisky… És még beszereztem valamit, amit viszont gondosan titkoltam, mert azt a karácsonyi vacsora fénypontjának szántam.

A Bukarest túlsó felében lakó szüleim – 77 éves apám és hetvenhez közeledő anyám – ragaszkodtak hozzá, hogy együtt töltsük ezt az első szabad karácsony estét is. Hiába próbáltam, a veszélyre hivatkozva lebeszélni őket, ők felhozták a szülők örökös érveit, hogy hát ilyen idős korban, meg ezekben a zavaros időkben, meg ki tudja, mit hoz a holnap…

24-én délután az MTI irodájából indultam eléjük a találkozó színhelyére, a Victoriei-téri metróállomásra. A szinte állandósult lövöldözések mellett a közelben fel-felugatott egy gépágyú is. Ottó nem akart elengedni, de tényleg arra gondoltam, hogy nem hagyhatom magára szüleimet éppen karácsony este, ebben a bizonytalanságban.

A falhoz lapulva, a fáknál meghúzódva értem el a metróállomáshoz. A terrorista őrület miatt a metró lejáratainál nemzeti színű karszalagos, géppisztolyos civil őrök álltak, akik gyanakvó tekintettel mindenkit igazoltattak, megmotoztak, faggatóztak, honnan jön, hova megy –felfelé jövet ugyanezen a ceremónián estünk át, bár a két idős ember láttán kissé enyhült a szigoruk.

Jóllehet közel laktam a Victoriei térhez, a lövöldözések miatt nem volt tanácsos végig sétálni a Victoriei úton, ezért a párszáz méter helyett közel egykilométeres kerülővel értünk haza. Nem sokkal ezután felerősödött a lövöldözés, így a konyhában vacsoráztunk, amelynek nem volt utcára néző fala – mert hát ki tudja, hátha belőnek az ablakon –, majd a nappaliban, a földre kuporodva néztük a tévé adását.

A házunk előtti téren egy sátorban 10-15 katona táborozott. Karácsonyfa-milliomosként levittem nekik egy fát, néhány gyertyával, ami a gyakori áramkimaradások miatt bőven volt nálunk. Rögtön visszazavartak, hogy miként képzelem, rájuk lőhetnek a terroristák… A fát azért otthagytam nekik, csak teremtett némi karácsonyi hangulatot nekik.

A lakásba visszatérve kilopóztam a konyhába, és hozzáláttam az est fénypontjához: a „meglepetés-kávé” főzéséhez kávébolond családom számára. Előszedtem titkos helyéről a „valódi”, csicseriborsótól mentes babkávét, és gondosan kistányérra helyeztem a mokkához dukáló apró kockacukrot, ami akkor már csak emlékeinkben élt. Nem spóroltam a kávéval, színültig tömtem vele a főzőt, majd megengedtem a vízcsapot, hogy feltöltsem vízzel. A vízcsap azonban a tüdőbaj végső fázisának tüneteit produkálta: szörtyögött, hörgött, prüszkölt, krákogott. Mint régen…

Hát igen! Mindent beszereztem, de miután két napja nem volt áramszünet, és a mindig hideg fűtőtest is elcsodálkozott azon, hogy langyossá lett, arra bizony nem gondoltam, hogy megint elveszik a vizet. Hát ez volt Ceaușescu – akkor még azt hittem – utolsó bosszúja. Aminek következtében végül is csak magamnak szereztem (kellemetlen) meglepetést!

Cseke Péter

Csak emlékfoszlányaim vannak 1989 karácsonyáról. Talán azért van így, mert a nagyon gyors ütemben egymást követő eseményeket azóta sem tudtam a helyükre rakni, összefüggéseikben értelmezni. Az akkor bennem kavargó érzéseket már könnyebben fel tudom idézni: megaláztatás, eufória, rettegés, halálfélelem, aggodalom, remény és kíváncsiság, nagyjából ebben a kronológiai sorrendben. És mindegyik érzelemhez emlékszilánkok is társulnak az 1989. december 17-31. közötti időszakból.

Tizennyolc éves voltam akkor, katona Craiován, az UM01047 számú gyalogsági egységben. Külön történet, hogyan kerültem oda, hiszen eredetileg egy Bákó megyei egységbe kaptam a behívót, de a lényeg, hogy a Securitate által megfigyelt szüleim miatt „problémás” fiatal voltam. A századparancsnok ezt néha éreztette is velem, de a megaláztatásokat bőségesen kompenzálta, hogy így végül három volt osztálytársammal egy egységben teljesítettem rövidített (termen redus) sorkatonai szolgálatot.

Megalázó volt például az is, hogy december 17-től felső parancsra nem kaphattam fegyvert. Aznap csak annyit tudattak velünk, hogy „egy részeg csőcselék randalírozott” Temesvár központjában. Később azzal riogattak a parancsnokaink, hogy készenlétben kell lennünk, mert Magyarország megtámadni készül Romániát, és a „Radu cel Frumos” fedőnevű részleges mozgósítási parancs van érvényben az egész országban.

December 21-én eszméltünk rá, hogy itt valami egészen más készülődik. Aznap ugyanis beterelgettek az egység dísztermébe meghallgatni Ceaușescu – utolsó – beszédét, s egyszer csak morajlás hallatszott a Központi Bizottság épülete előtt összegyűlt tömegből, majd a diktátor ijedt, zavart ábrázatát mutatták a kamerák, és megszakadt az élő adás. A díszteremben döbbent csend lett, és valahonnan a széksorokból elhangzott: „Gata. S-a terminat.” (Vége. Ennyi volt.)

Másnap az egységünk egy részét, köztük a volt osztálytársaim szakaszát is kivezényelték a városba Craiova fontosabb objektumait őrizni. Már nem tudom, miként alakult úgy, hogy a hálóban tartózkodtam, amikor a folyosóról valaki szólt, hogy gyorsan kapcsoljuk be a tévét. Bekapcsoltuk, és éppen akkor jelentette be híres pulóverében Mircea Dinescu, hogy „testvéreim, győztünk, a diktátor elmenekült!”. Néhány óra múlva az egységbe visszatérő volt osztálytársakkal örömmámorban ölelgettük egymást. Ezek az eufória percei voltak. Persze, nem tudtuk még mi sem, hogy a diktátor házaspár elmenekülése mit jelent. Arra emlékszem, hogy egy oltyán szakasztársam, az autók szerelmese, arról áradozott, hogy ezután szabadon hozzáférhet majd a nyugati autós magazinokhoz.

December 22. estéjétől már a rettegés órái következtek. Azt a parancsot kaptuk, hogy ássunk kétszemélyes lövészgödröket egymástól 10, a kerítéstől 100 méter távolságra, és védjük meg az egységet, mert támadnak a terroristák. Akkora már visszakaptam a fegyveremet, éles töltényt osztottak, és egy Fehér megyei szakasztársammal húzódtunk meg a sátorlappal kibélelt gödörben. Lestük a kerítést, nem volt semmi mozgás, gyanúsan nagy volt a csend. Egy idő után felbátorodtunk, beszélgetni kezdtünk, rá is gyújtottunk, markunkba rejtve a cigaretta parazsát.

Éjfél körül lehetett, amikor eldördült az első lövés, valahol az óriási katonai egység másik felében. Ezután mint az egymást ledöntő dominókockák, úgy terjedt felénk a fegyverropogás. Egy perc elteltével szinte elviselhetetlenül közelről hallatszottak a dörejek, cikáztak fölöttünk a világítólövedékek. Először és utoljára akkor hallottam fülem mellett elsüvíteni géppisztolygolyót, akkor éreztem először és utoljára halálfélelmet.

Reggel tudtuk meg, hogy az egyik sorkatona pánikba eshetett, lövöldözni kezdett, s ez a pánik ragályos lett, sorra megfertőzött mindenkit. Tény, hogy abban a nagy fejetlenségben – órákig nem láttunk az éjszaka folyamán egyetlen tisztet sem – egymást is lelőttük, az egység egyik szakácsát a fején érte halálos találat. Én és a Fehér megyei szakasztársam egyszer sem húztuk meg a ravaszt.

A következő bevillanó emlékfoszlány már karácsony első napjához, december 25-hez, Ceaușescuék kivégzéséhez kötődik. Egymás után többször lejátszották a televízióban, amint a házaspár véresen hanyatlik a földre, s a diktátor kucsmája leesik a fejéről. Akkori érzelmeimre nem nagyon emlékszem, talán a hitetlenkedés volt a legerősebb, hogy ez megtörténhetett.

Talán aznap, talán karácsony másodnapján hívattak az egység kapujához, mert látogatóim érkeztek. A Bukarestbe tartó Hámos László, a New York-i Magyar Ember Jogok Alapítvány (HHRF) idén eltávozott elnöke várt rám egy budapesti munkatársával. Karácsonyi csomagot is hoztak anyámtól, aki megkérte őket, hogy főváros felé menet tegyenek egy kitérőt Craiován, és „keressék meg az ő kicsi fiát”, akiről napok óta semmit sem tudott. A csomagban többek között édesség, narancs és valamilyen finom tömény ital, talán Unicum volt.

Nem olyan termékek voltak ezek, amiket csak úgy „fel lehetett volna dobni” a szakaszomban, az italból talán egy kortynyi sem jutott volna mindegyiküknek. Ezért a csemegéket csak a három volt osztálytársammal osztottam meg. A mosdó egyik kabinjában, a pottyantós vécét körülállva habzsoltuk a narancsot és kortyoltuk az Unicumot. Így 1989 karácsonyának szaga – az emberi bűznek, a déligyümölcs illatának és a töményital bódító aromájának egyvelege – számomra örökre emlékezetes marad.

Farkas Endre

Az 1989-es romániai eseményeket Magyarországon, 13 éves gyerekként éltem meg. Emlékszem, hogy karácsony táján lepergett a híradásokban egy furcsa felvétel, amin szitává lőttek két embert. Az osztálytársaimmal találgattuk, hogy valóságosak voltak-e, vagy csak bábukat szaggattak szét a golyók. Nem is tudtuk igazán, kik azok, mik azok, de ott, a televízión keresztül szánalmasnak, lehangolónak és kétségbeesettnek tűntek. „Csaucseszku” (így mondtuk Magyarországon), ezt a nevet ismertük és azt is tudtuk, hogy valami rossz tapad a nevéhez.

Nem sokat tudtam a ’80-as években gyerekfejjel Erdélyről. Felvillantak fogalmak, amiket értettem is, meg nem is: falurombolás, menekültek, szegénység, diktatúra. Felnőtt ismerősök fél füllel elkapott úti-beszámolói sötétségről, kétes tisztaságú üdítőüvegekről, rettenetes utakról. Aztán jöttek a hírek azokban a harminc évvel ezelőtti decemberi napokban, hogy Temesváron történt valami. Hogy lövések dördültek el.

Aztán képek is jöttek, televíziós képek. Emberekről, utcákról, halottakról. Az egyik napon iskolába indulás előtt otthon hallgattuk a rádiót, néztük a híradó felvételeit. A suliban meséltem a többieknek, hogy mi van, hogy mutatták a tévében, hogy ez van. Hitték is, meg nem is. Aztán az első órán bejött egy tanárnő és gyertyát gyújtott, mondott valamit Erdélyről, és én büszke voltam, mert már tudtam, miről van szó.

És az a tárgyalás. Két sarokba szorított embert láttam, akiket hallgattak is, meg nem is. Aztán lelőtték őket. Voltak, akik nem hitték, de mégiscsak kifröccsent a vér és összeestek. Mint két bábu, két rongybaba. Tudtam, hogy örülni kellene, de igazából nyomasztó volt és ijesztő. A gyermeki diadalérzetembe belevegyült valami megmagyarázhatatlan szorongás. Nem tudtam megfogalmazni, mi is az. Talán az ember törékenységét láttam a diktátor házaspár sorsában.

A karácsonyra nem emlékszem, de aztán felgyorsultak az események felénk is. Összedőlt a szocializmus, kivonultak az oroszok, Kádár pedig már korábban örökre eltávozott. Engem személy szerint az orosz csapatok kivonása érintett meg legmélyebben. Egész gyermekkoromat a kunmadarasi szovjet katonai laktanya szomszédságában töltöttem el. Már óvodában orosz énekecskékre jártunk körtáncot, kisiskolásként látogatást is tettünk a laktanyában, oroszul meséltünk az ottani gyerekeknek.

A falu népe pedig boldogan üzletelt az ideiglenesen itt állomásozó elvtársakkal. Mert volt ott minden: kerozin, arany, pezsgő, tűzijáték. Sajnáltam azokat a fiúkat, ahogy nézelődtek az induló szerelvények ablakain át a kivonulás heteiben. Hová, merre indultak a nagy orosz birodalomba? Mi lett a sorsuk? Megtalálták otthon a helyüket? Sokáig zakatoltak bennem ezek a kérdések. Nem az elnyomókat láttam bennük, hanem az embereket. A kisembereket, akiket ide rendelt a történelem Magyarországra.

1990-ben konfirmáltam, egy év múlva kinyílt a nagyvilág, gimnáziumba kerültem, kollégista lettem. Érettségi után pedig vonattal vágtunk neki az első erdélyi kalandnak. Úticélunk a Déli-Kárpátok vonulatai voltak. Akkor és ott elkezdődött valami új az életemben és most itt vagyok, már 16 kerek éve. Boldog új évet, Erdély!

Moldován Árpád Zsolt

Bár már 14 éves voltam, és „illene”, hogy saját emlékeim legyenek 1989 karácsonyáról, egy különös amnézia ereszkedett az agyamra és semmi nem jutott eszembe. Ezért felhívtam édesanyámat, aki szerint december 16-17-én Magyarbükkösön voltunk, a nagyszüleim portáján nevelt disznókat vágtuk épp le.

Ahogy az faluhelyen lenni szokott, a teljes rokonság jött segíteni feldolgozni az állatokat és az ebédre főzött korhelylevesből nagyon sok ott maradt a tányérokban, amikor a Szabad Európa Rádió elkezdett tudósítani a temesvári eseményekről. Marosvásárhelyen laktunk, a szüleimnek hétfőn munkába kellett menni, ezért visszatértünk a városba. Feszült napok voltak, a rádió majdnem folyamatosan ment, az esti órákban tisztábban bejött a Kossuth Rádió is.

December 21-től aztán már anyukámmal, a húgommal és nagymamámmal a tévén követtük a bukaresti eseményeket, és aggódtunk édesapámért, aki a gyárból kiment a főtérre, ahonnan az esti órákban a puskaropogás hangja felhallatszott a Kövesdombra is. A Ceaușescu-házaspár szökésének hírére sírva perdültünk táncra a nagyszobában, 6 éves húgom megrökönyödésére, aki aztán hamarosan felvette a ritmust.

Az Angyal ugyanúgy megjött mint előző években, de valójában intenzív tévézéssel teltek azok a napok. Karácsony másodnapján aztán húgommal együtt elvittek falura, hisz a téli vakációt mindig ott szoktuk tölteni. 

Oborocea Mónika

Tíz éves voltam 1989 karácsonyán. Már éppen elég érett ahhoz, hogy érezzem, valami nincs rendben azzal, ha a karácsonyfán lógó száraz, kemény kekszből lopva kell kicsípni egy-egy darabot. Mert hiába volt rá pénzünk, nehezen lehetett Székelyföldön akkor már bármit beszerezni. Még a sárga helyett fehér, tojást hírből sem látott száraz keksz is kuriózumszámba ment. A csoki igazi kincs volt, valami elérhetetlent, valami mesés világot jelentett, olyant, ami tele van finom illatokkal, csillogással, fénnyel.

A forradalom hírét az egyik szomszédasszony hozta el nekünk, aki boldogan szaladt fel hozzánk a második emeletre, és alighogy belépett az ajtón, sugárzó arccal kiáltotta felénk: „Ne féljetek, mert most már lesz csoki!” Olyan nagy reménnyel mondta ezt, hogy kételkedés nélkül hittünk neki.

Pedig a kilencvenes évek Székelyföldön szinte ugyanolyan nyomorúságosak voltak. Mert a forradalom néhány éjszakáján kidobálták ugyan a szomszéd tömbház milicista-lakásaiból a bútort, a fridzsidert, és a néptanács előtt is felgyújtottak néhány Daciát és ARO-t, a kilátástalanság még sokáig maradt.

Vig Emese

Azon a télen már jóval karácsony előtt megkaptam az ajándékom: egy szép, szürke, kapucnis irhabundát, amelyet a szüleim a legjobb feketelaki szűcsnél csináltattak. A báránybőröket nagyapám válogatta ki, és maga vitte el a szűcshöz. 1989 decemberében már büszkén viseltem, teljesen divatosnak éreztem magam benne: a legtöbb nőnek, lánynak ilyen bundája volt, hiszen a készruha üzletekből semmiféle téli kabátot nem lehetett beszerezni. 

De ehhez hozzászoktunk, éppúgy, mint a fűtetlen lakáshoz, az áramszünetekhez („Elvették a villanyt!” – közöltük egymással, és mentünk a gyertyákért. „Visszaadták a villanyt!” – állapítottuk meg, ha az 40 wattos égőnk a konyhában kigyulladt, és homályos, sárgás fénye valamivel több világossággal töltötte meg a helyiséget, mint rossz minőségű gyertyáink. (Azóta is minden áramszünetkor ugyanezt mondjuk: elvették-visszaadták. És ez már nem hiszem, hogy változni fog.) 

Tizenkettedik osztályos voltam, érettségi előtt álló, és reménytelen pályát választottam, illetve reménytelen egyetemi szakot: a kolozsvári egyetem bölcsészkarára, a magyar-angol tagozatra szerettem volna bejutni, ahol már évek óta hat hely volt fönntartva a magyar főszakra felvételiző diákoknak. Magyar irodalmi olimpiákon edződött fiatalként azt hittem, hogy nincs minden veszve, hátha a hat helyből az egyik mégis az enyém lesz.

Karácsonyra készült a család. Könnyebb dolgunk volt, mint a városlakóknak általában, mert a nagyszüleim már meg is füstölték a kolbászt, lisztet is adott nagyanyám, és zsírt, a diót megválogatva tette vászonzsákocskába. És mákot, szilvaízt, pár kicsi tojást. Más nem is kellett. Édesapám minden este nyolc óra körül kiment végisétált a Donáth úton, hogy hátha valamelyik tömbház mögött a sötétben észreveszi, hogy fenyőfaárusok kínálják ritkaágas, csenevész portékáikat. 

Talált, és gond nélkül haza is hozta egyik „blokktól” a másikig settenkedve, hogy a „szektorista” (a illető lakónegyed felügyeletével megbízott rendőröket nevezték így) el ne kapja. A karácsonyfadíszeink legalább harmincévesek voltak, megkopott, lepattogzott róluk a festék, de mi hűségesen megtörölgettük őket, és előkészítettük, éppúgy, mint a már ehetetlenné keményedett több éves szaloncukrokat, hogy majd karácsony szombatján földíszíthessük a fát.

December huszadikán már minden készen állt. Édesanyám azt számolgatta, hogy a dióból jut-e a kalácsba és a zserbóba is, én pedig az évharmad utolsó napjait kínoztam az iskolában. Nem tudom, hogy honnan jött a hír. De egyszer csak ott volt. Hogy Temesváron lőttek... Szobaajtó bezár, rádiót bekapcsoljuk, tekerjük-forgatjuk, keressük a Szabad Európa hullámhosszát. És megvan. Tisztán hallottuk a lövéseket, az emberek kiáltásait, a zúgó tömeget, ismét lövéseket.

Másnap délelőtt az utcán arra lettem figyelmes, hogy a központot ellepték a járőrök. Fegyveres katonák sétáltak párosával a járdákon. Farkasszemet néztem velük: tudom, hogy miért vagytok itt – próbáltam üzenni nekik a tekintetemmel. Nem sokat időztem a belvárosban, úgy értem haza, hogy fogalmam sem volt, hogy időközben a Conti előtt néhány ember nemcsak a tekintetével, hanem az öklével is rátámadt a katonák egy csoportjára. Estére azonban már befutott hozzánk is a hír, hogy Kolozsváron is lőttek. Halottak is vannak... – súgta a szomszéd a konyhában, ahonnan nem tudtak kizárni, mert már szinte 18 éves voltam.

A szüleim december 22-én úgy indultak el dolgozni, hogy engem és öcsémet a szomszédasszony gondjaira bíztak: ne engedjen ki minket a tömbházból, nem szabad elhagynunk a lakást. A mobiltelefonok nélküli világban ilyen – majdhogynem háborús – körülmények között egymástól elszakadni a teljes bizonytalanságot jelentette. Ők sem tudták, mi vár rájuk a gyárban vagy az utcán, a buszon, ha egyáltalán közlekednek a buszok.

Én egész délelőtt folyamatosan az ablakban álltam, reménykedtem, hogy egy hangfoszlány, egy halvány jel mégiscsak eljut a Donát útig, és következtetni lehet, hogy mi történik a városban. Aztán dél fele egyszer csak zúgást, kiabálást halottam. Jöttek a tüntetők, ott voltak az utcán, lehettek vagy százan, lyukas zászlókat hoztak, az út közepén vonultak, és az ablakokból leselkedő emberekhez föl-fölkiáltottak: Gyertek velünk! (Haideti cu noi!) Tudtam, hogy a rádió épületéhez tartanak.

Úgy ugrottam a csizmáimba és kaptam fel a szürke bundámat, hogy se az öcsém, se a szomszédasszony nem kapott észbe, és mint a szélvihar vágtattam le a negyedik emeletről, és rohantam a vonulók után. Az utolsó fordulónál a szép új bundám beakadt a korlátba. Megrántottam, szakadt a zseb, rohantam tovább. Utolértem őket, beálltam a sorba, és öntudatosan meneteltem együtt velük.

A rádió kapuja már nyitva volt, nem kellett megküzdeni érte (kissé csalódott voltam – be kell vallanom); a csapatból kivált néhány ember, és bementek az épületbe, mi kint az utcán várakoztunk. Aztán visszajöttek, és elmondták, hogy a stúdiót be fogják rövidesen üzemelni, mi pedig menjünk a főtérre, mert ott van szükség ránk, hogy megmutassuk milyen sokan állunk ki a forradalom ügye mellett.

Már indultam tovább, amikor valaki a vállamra tette kezét. Édesapám volt. A főtérre már együtt mentünk, rekedtre kiabáltam magam, sötétedés után, átfagyva érkeztünk haza, a szakadt bundámat úgy akasztottam fel, hogy ne látszódjon a lógó zseb. A konyhában süteményillat volt: édesanyám, hogy az idegességét levezesse, nekifogott a karácsonyi tésztáknak. Életem legfinomabb zserbóját akkor ettem.