A Duna menti országokat és nemzeteket összekötő szimbolikus jelentőségét, valamint gróf Széchenyi István egész Európa gazdasági-társadalmi fejlődésére hatással lévő folyamszabályozási tervét méltatták azon szombat délutáni ünnepségen, amelynek keretében a Kazán-szorosban felavatták a néhai polihisztor, politikus, író, volt közlekedési miniszter sziklára elhelyezett új emléktábláját.

Az Al-Duna hajózhatóvá tételének a tervét a 19. század elején fogalmazta meg Széchenyi István, de a munkálatok java része jóval később, Baross Gábor miniszter idején kezdődött meg. Neki is emléktáblát állított az utókor, akárcsak Széchenyinek 1885-ben: ám ez a tábla a Vaskapu duzzasztógát megépítésével és a vízszint megemelkedésével a víz alá került.

Néhány éve egy magyarországi emlékvédő egyesület felszerelt egy kisebb méretű emléktáblát, de az nyomtalanul eltűnt. „Az rézből készült, kicsi és könnyű volt, s közel volt a vízhez – mondta Jáky Gábor, a mostani tábla elhelyezését kezdeményező Magyar Hajózásért Egyesület elnöke. – Ez egy jóval nagyobb, nehezen lebontható, s a vízfelszíntől magasabban lévő tábla, ami rozsdamentes acélból készült. Ennek itt a helye, hisz az a Duna-szabályozási folyamat, aminek most valószínűleg a végeredményét látjuk a Vaskapu-duzzasztóval, akkor indult el, sőt a zsilip és a duzzasztás gondolata is akkor született meg. Ez jelzi a kezdeteket, s a zuhatagi szakasz felső végén, hatvan kilométerre innen a Baross-tábla jelzi a folyamatnak a közbenső részét, az 1890-es évek hatalmas munkálatait, a Vaskapu pedig a mai kor vívmányát.”

Jáky Gábor szerint első ránézésre nem látszik, de nagyon költséges volt a felszerelése. Ipari alpinista technikával és rozsdamentes anyagokkal kellett dolgozni, s akkor éppen le volt eresztve a duzzasztó, tehát a mostani vízszinthez képest jó hat méterrel magasabban kellett szerelni. Az ünnepségen reményét fejezte ki, hogy helyén is marad az emléktábla. „Ahogy mi, hajósok segítjük egymást a vízen, jó lenne, ha a szárazföldön sem gáncsoskodnánk” – fogalmazott.

Az emléktábla-állítás költségeinek nagy részét a magyar Külgazdasági és Külügyminisztérium fedezte, emellett más intézmények, cégek és magánszemélyek is az ügy mellé álltak. Íjgyártó István volt külügyi államtitkár az ünnepségen elmondta, hogy a minisztérium egy rendkívüli alapot hozott létre a nemzeti jelentőségű külhoni magyar emlékhelyek felújítására és ápolására, és az al-dunai Széchenyi-emléktábla elhelyezését is ebből finanszírozták.

Ünnepség a hajón

A Magyar Hajózásért Egyesület tagjai, a magyar diplomácia, a történelmi egyházak képviselői, a temesvári belvárosi református szervezésében egy autóbusznyi érdeklődő, valamint a Mehedinţi megyei maroknyi magyarság néhány tagja hajóval és motorcsónakokkal indult szombaton kora délután a csak vízen megközelíthető emléktáblához. A román–szerb határszakaszon, 973,3-as folyamkilométernél lévő táblánál lehorgonyozva a Kazán-szoros sziklái méltóságteljesebbé tették a hajó tatján tartott ünnepséget, ahogy a kihangosított beszédeket visszaverték.

A köszöntőket Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke kezdte: „Amikor itt állunk a Dunán, és eszünkbe jut az, amit Széchenyi megálmodott, akkor rádöbbenünk arra, milyen nagy dolog az, amikor az álmok valóra válnak, amikor olyasmit valósít meg az ember, ami mindenki számára nagyon fontos. Széchenyi terve az volt: az Északi-tengert összekötni a Fekete-tengerrel, és ezáltal népeket, nemzeteket is összekötni.”

Pál József Csaba, a Temesvári Római Katolikus Egyházmegye frissen kinevezett – még beiktatás előtt álló püspöke – a Dunát a Szent Korona szimbólumához hasonlította: „A Duna partján találták meg az elrejtett magyar koronát is, amely összeköt minket, ahogy a Duna összeköti a népeket. Ezen a koronán ott van a különös módon megdőlt kereszt, a viharos évszázadok és viharos életünk keresztje. Azt jelzi, hogy Jézus Krisztushoz tartozunk, s a korona és a kereszt összetartozik, nagy reménységgel állunk itt, Széchenyi István örökségén, s van reménységünk a jövőt illetően is.”

Zákonyi Botond, Magyarország bukaresti nagykövete szerint a magyar diplomácia számára „a legnagyobb magyar” az egyik legfontosabb hivatkozási alap. „Széchenyi az infrastruktúra építésével kezdeményezte a szerb és a havasalföldi fejedelemség összekapcsolását, és politikailag felismerte, hogy önálló nemzetként kell kezelni azokat az embereket, akik Magyarországon, vagy a szomszédos területeken románul, szerbül vagy más szláv nyelven beszélnek. Az ideálja az volt, hogy a magyar nemzetet kell civilizációs szinten olyan magasságra emelni, hogy a többiek kövessenek és példaképnek tartsanak” – mondta.

A magyar kormány üzenetét Brendus Réka, a Nemzetpolitikai Államtitkárság osztályvezetője tolmácsolta: „Széchenyi terve ma is szimbolikus, hiszen amit a halála után befejeztek, nem magyar, szerb, román vagy bolgár ügy, hanem olyan ügy, ami Európát, a dunai hajózást, a Duna népeinek ügyét szolgálja.”

Molnár Endre, Magyarország Turnu Severin-i (szörényvári) tiszteletbeli konzulja reményét fejezte ki, hogy ez a közel 4 x 3 m-es tábla most már véglegesnek tekinthető, Barátky Félix, a Vaskapu Nemzeti Park erdőmérnöke pedig meggyőződését fejezte ki, hogy a Széchenyi-emléktábla gyarapítani fogja a tájvédelmi körzet látnivalóit, és növelni az idelátogató turisták számát. A rendezvényen részt vett Marius Stoica, Orsova polgármestere is.

Az eredeti emléktáblával egyidős Roham

A hajó, amellyel az avatóünnepségre érkeztek a résztvevők, a Roham nevet viseli, kapitánya pedig Jáky Gábor, a Magyar Hajózásért Egyesület elnöke. A Roham egy 1885-ben – érdekes egybeesés, hogy abban az évben helyezték el az eredeti Széchenyi-emléktáblát is a Kazán-szorosban – épült csavargőzös hajó, amely a bácskai-bánáti csatornarendszerben szolgálta vontatóhajóként. Miután „leszerelték”, harminc évig a hajótemetőben állt, mígnem egy informatikai cég hajóbarát munkatársai megvásárolták, felújították, és most dízelmotorral felszerelve rendezvényhajóként üzemel.

Utasai az éjszakai kikötésekkel együtt négy és fél nap alatt tették meg vele a távot Budapestről a Dubovai-öbölben lévő Dunatölgyesig, amelynek kikötőjéből indultak a résztvevők és a meghívottak az ünnepségre.

Széchenyi a „sztár”, de másokról is meg kell emlékezni

A 30 fokos kánikula után hirtelen lecsapó, mennydörgéssel és villámlással kísért zápor nem zavarta meg különösebb az ünnepséget, sőt legalább minimális ízelítőt kaphattak a jelenlévők abból, milyen szilaj is tud lenni a Duna, amelynek „megzabolázására” készült Széchenyi István.

Nagy Gyula, a Magyar Mérnöki Kamara elnöke érdeklődésünkre kifejtette: a rendezvényen ugyan Széchenyi – mai szóhasználattal élve – a „sztár”, de nem szabad megfeledkeznünk azokról az európai és világviszonylatban is kiemelkedő magyar szakemberekről, akik feltérképezték a folyamot, megtervezték és megszervezték a munkálatokat.

„Gyakorlatilag járhatatlan volt ez az út – kezdte a kamarai elnök. – Egyrészt nagyon keskeny volt, másrészt sziklák és egy nagy vízesés nehezítette a közlekedést. Néhányan kamikaze módon, kis ladikokkal le tudtak menni rajta, de áruszállító hajók nem. Széchenyi tervének a jelentősége ebben állt, hogy egy olyan vízi utat nyitott meg Európának a Fekete-tenger felé, amely a kereskedelmet nagy mértékben segítette. Mellette kiépült az úgynevezett Széchenyi-út, amelyen szárazföldön is meg lehetett tenni ugyanezt a távot, s ezáltal kinyílt a világ a Fekete-tenger felé.”

Nagy Gyula szerint Huszár Mátyás, Vásárhelyi Pál, Tomsits Domokos elévülhetetlen érdemeket szereztek a folyam hajózhatóvá tételben, de az igazi munka csak Baross Gábor minisztersége idején, az 1888-as évben indult meg; ebből az időből Gonda Béla, Zilinszky Szilárd, Puskás Tivadar és sok más mérnök nevét kell kiemelni. „A legnagyobb feladat az volt, hogy ebbe az irdatlan nagy sziklatömegben egy csatornát kellett kialakítani. A végső megoldást a Gonda Béla által javasolt fúróhajók jelentették. 1896 szeptemberében adták át ezt a szakaszt, a II. világháború után, a 60-70-es években elkészült a vízi erőmű, s megduzzadt annyira, hogy hajózhatóvá vált és most gondtalanul tudunk siklani rajta” – fejtette ki.

Az Al-Dunán a számos magyar emlék található, az új Széchenyi-emléktábla elhelyezésével talán nagyobb figyelmet kap a mai közvélemény körében, hogy a 19. század folyamán a magyar mérnököknek és szakpolitikusoknak köszönhetően milyen európai jelentőségű beruházás valósult meg.