A tanárok arca rezzenéstelen, szigorú, esetenként semleges, a diákok mégis azokat szeretik, akik le merik venni a „tekintély-maszkokat”, és megmutatják igazi lényüket – derült ki csütörtök délután Cseh Katalin Tanerőtlen című kötetének bemutatóján. A harmincöt éve pedagógusként dolgozó költő olyan iskolai tabukat formált versekké, amelyeket mindenki megél tanulóévei során, mégis kevesen mernek a nagy nyilvánosság előtt beszélni róluk.

A Tanerőtlen című kötetben helyet kaptak a nem kívánt verselemzések, a rosszul berögződött leckék és a nevetséges tanulói feleletek, valamint a szülői értekezletek szorongása, a pedagógusok ballépései, a diákok ködös tekintete és az érdektelenség is. Cseh Katalin szerint „az igazán jó vers tömören fejezi ki a mély gondolatokat, ezért is igyekszik kevés jelzőt használni a fennálló problémák leírása során”.

A verseskötet bemutatóját a Koinónia Kiadó szervezésében a kolozsvári Református Kollégiumban tartották. Kiderült, a három ciklusra épülő kötetben az istenkeresés is ugyanolyan fő motívum, mint az iskolai szorongás és az önbizalomhiány. Az, hogy mindezek nemcsak egy szemszögből tárulnak az olvasó elé, hitelességet és szerethetőséget kölcsönöz a költeményeknek: néhány vers a diákok „szenvedéséről”, néhány a pedagógus kínlódásáról szól, egy másik megközelítés pedig a szülők tehetetlenségét jeleníti meg.

„Tanerő? Mi inkább vagyunk tanerőtlenek”

A kötetbemutatón Cseh Katalinnal Rácz Melinda magyartanár beszélgetett. Az eszmecsere rávilágított, már a cím is a jelenlegi iskolarendszer tökéletlenségére utal: Cseh Katalin költő úgy magyarázta a címadást, hogy az idegenül csengő „tanerő” megnevezés nem illik a pedagógusokra, így ezen elmélkedve jött rá a helyes megnevezésre: „mi, pedagógusok inkább vagyunk tanerőtlenek”. A címadásra ugyanakkor rájátszott a letűnt rendszerek erőteljes káderi magatartása, amely a diákokból tiszteletet és rendet erőszakolt ki. A fosztóképző tehát utalhat a régi pedagógusi magatartás eltűnésére is.

„Egy személyben jelenik meg a gyerek, a szülő és a tanár” – magyarázta az illusztrátor, aki arról is beszámolt, élmény volt számára a verseket olvasni, mert azok a saját tanulóéveiről szóltak, mert a kötet mindenkihez és mindenkiről szól egyszerre. Hozzátette, „fontos, hogy a pedagógusnak legyen bátorsága levenni a tekintély-maszkot, ezt pedig a magyartanár-költő a verseiben megteszi”.

„Ki lehet magányosabb a javítótanárnál? Talán a diák”

Cseh Katalin kiemelte, tanárként gyakran végignézi, hogyan küzdenek a diákok a nagy mennyiségű tananyaggal és az érettségi követelményekkel: a pedagógusok ezeket a problémákat akaratukon kívül is erősítik, mert fel kell adják a leckét, számon kell kérjék a diákot, hogy eleget tegyenek a rendszer elvárásainak. Ez a fajta körforgás pedig a tanulókat és a tanárokat is elkeseríti: elhidegült fiatalokká és szorongó pedagógusokká formálódnak egy „lélek nélküli iskolában” – magyarázta.

A verseivel tehát ezek ellen tiltakozik, és gyakran a diák szemével nézi a történéseket. „A verselemzés során szétszedjük a költeményeket, pedig arra való a vers, hogy elmerüljön benne az ember” – hangsúlyozta, majd hozzátette, voltaképpen életidegen az egész, mert „vizsgatétel sem lehetne a vers”, nem beszélve arról, hogy a kamerák előtti verselemzés érettségi során nevetséges. Emellett a javítótanárok feladata is életidegen, mert nem természetes állapot az, hogy egy kis teremben, szorosan egymás mellett ülve, padokban javítsanak dolgozatokat reggeltől estig.

A költő-magyartanár nemcsak állami iskolában tanít, hanem a látássérültek iskolájában is, amelyről úgy nyilatkozott, össze sem hasonlítható a látássérülteknél tapasztalható szabadság, kötetlen légkör, otthonosság és a közvetlen, szoros kapcsolat az állami iskolák nagy elvárásaival, a gyermekek és pedagógusok közös harcaival. Míg itt fontossága van az érintéseknek, és teljesen természetes megnyilvánulási forma az ölelés és az odabújás, addig az állami intézményekben az elhidegülés és a léleknélküliség hatalmasodik el egyre inkább.