Mindig megdobban a szíve, amikor a Kolozsvári Magyar Opera nézőtere fölött függő csillárra pillant, mesélte Gebe-Fügi Renáta, aki gyerekkora óta gyakori vendég a Sétatér melletti épületben, néhány éve pedig ez a munkahelye. A fiatal muzsikus rendhagyó módon egyszerre hegedűs és énekes, így hol a zenekari árokból, hol a színpadról, de gyakran a nézőtérről szemléli az ikonikus csillárt. Énekes szólistaként Pamina szerepében debütált a Varázsfuvolában, amelynek október eleji kolozsvári bemutatója vastapsot kapott, az operában terjedő járvány viszont kissé beárnyékolta a sikerét. Ha élőben egyelőre nem is, felvételről azonban láthatta a közönség az előadást a múlt heti Mozart Fesztivál műsorán. Gebe-Fügi Renátát rendhagyó zenei pályájáról, motivációiról, szerepválasztásról kérdeztük.    

Hogy kezdődött a zenei képzésed?

Az óvodában. Akkoriban keresték a gyerekeket a magyar osztályokba, főleg a zeneiskolába, mert nem akartak már osztályt indítani, olyan kevesen voltak, és így jártak óvodáról óvodára. Meghallgattak, elénekeltem a Tavaszi szélt… azt hitték, hogy sokat kell majd győzködni a szüleimet, de édesapám örömmel igent mondott. Elkezdtem hegedülni a kolozsvári Sigismund Toduță Zeneiskolában, rengeteg mesterkurzuson vettem részt, nagyobb osztályokban már külföldre jártam, bejutottam a nagyváradi Posticum Nemzetközi Ifjúsági Zenekarba, és jártuk Európát. Nagyon sokat tanultam ott a zenéről, és igazából amit megtanultam hegedűvel, ugyanazt felhasználom az éneklésnél is.

15 éves korod óta játszol régizenét hegedűn, de később énekesként is felléptél erdélyi régizene-együttesekkel. Mi volt az, ami elvezetett téged ehhez a korszakhoz?

A Posticummal kezdődött el, ott ismertem meg a régizenét. Főleg barokk zenével foglalkoztunk és kicsit reneszánsszal is. Amikor kiutaztunk külföldre, láttunk korhű hangszereket, komoly képzés volt, beleláttunk olyasmibe, ami itthon még nem volt. Később, már az egyetem alatt, voltam más mesterkurzusokon is Franciaországban és Norvégiában. Hogy mi volt az, ami megfogott benne? Mikor meghallom a barokk zenét, olyan hatással van rám, ami megmagyarázhatatlan. Nem kellett sokat kínlódnom, hogy megszeressem, valamiért ösztönösen jött. Tiszta, szép zene. Annak is lehet köze hozzá, hogy az első koncert, amire elvittek a szüleim, a Vivaldi Évszakok volt, bár az valószínűleg nem volt nagyon korhű előadás.Mikor próbálkoztál először színpadi énekléssel?

Sokáig jártam a Zurboló néptáncegyüttesbe, a Bogáncsban kezdtem negyedikes koromban, és ott felfedezték, hogy van egy „énekes pacsirta”. Könczei Csongor, meg a bátyja, Könczei Árpád több táncjátékot rendezett, ahol van ének, beszéd és tánc is, és gyakran felkértek engem énekelni. Itt már színpadi mozgással kellett énekelnem, nyilván egészen más technikával, mint az operában, de azért tudatlanul a szálak ide vezettek. Később, 11-12-ikes koromban kérvényeztem, szerettem volna énekelni tanulni a mellékhangszer, a zongora helyett, mert a főhangszer mellett van egy választott hangszer, ami a hegedűsöknek kötelezően a zongora. Megpróbáltam, hogy hátha engedik, hogy a zongora helyett énekeljek, de nem így történt. Egyetemen már van szolfézs, ezt legtöbb zenész utálja, de én arra készültem a legtöbbet, annyira vágytam arra, hogy énekeljek. Az óra végén sokszor megtapsoltak...

És mikor döntötted el, hogy továbbképzed magad énekesként is?

Eleinte a szüleimnek se szóltam semmit, úgy döntöttem, hogy megkeresek valakit, hogy hallgasson meg, mondjon egy véleményt, hogy van-e ennek értelme, induljak-e el ezen az úton? Azt mondták, hogy igen, és visszamentem a zeneiskolába, ott tanít Păcurar Daniela, aki felkészített. Két évig tanultam éneket párhuzamosan a hegedű szakkal látogatás nélkülin, de utána újra elkezdtem a nappali képzést, mert az azért komolyabb volt.

Párhuzamosan elkezdtél dolgozni is, hegedűsként a Kolozsvári Magyar Operában.

Igen, felvételiztem, akkor még az énekléssel úgy voltam, hogy elindultam egy úton, de még nem tudtam, hogy abból mi lesz. De a mai napig is nagyon komolyan veszem a hegedűt, van tehetségem ahhoz is, azért is nem hagytam abba, rengeteg munkám van benne. Még nincs eldöntve, hogy énekes vagyok. Zenész vagyok. Bennem, belül megoszlik, de ez igazából egy.

Két „hangszered” van, és mindkettő nagyon sok gyakorlást igényel. Hogy tudod ezt mind beépíteni az életedbe?

A hegedű annyira megtanított úgy beosztani az időt, hogy fel tudjak készülni a lehető legjobban egy előadásra, hogy a gyakorlás igazából nem okoz gondot. Beosztani az időt, megbeszélni, egyeztetni mindenkivel, hogy sehonnan se hiányozzak, ez okoz gondot.

Marad szabadidőd?

Marad, persze. Az énekkel nem is szabad olyan sokat gyakorolni, mint a hegedűvel. Ezt is meg kellett tanuljam, hogy a hegedűhúrt vagy a vonószőrt ki lehet cserélni, de a hangszálat nem, úgyhogy az éneklést visszafogottabban, okosabban kell gyakorolni. De én mindent átvittem a hegedűs gyakorlásomból az énekes gyakorlásba, mindent úgy osztok be, csodálkoznak is az énekes kollegáim.

Ez mit jelent?

Ez nagyon komplex. Onnantól, hogy megtudom a dátumot, hogy mikorra kértek fel énekelni, van egy terv, hogy melyik nap mit gyakorolok, minden nap egy kicsivel többet, ezt minden zenész magának alakítja ki az évek során. Ezt vetítem át az éneklésbe is. Kicsit összeszedettebb, önállóbb vagyok a kollegáimhoz képest.

Egyértelmű volt, hogy ha profi énekes leszel, akkor az opera felé irányulsz?

Igen. Már gyerekkorom óta jártam az operába, nem volt kényszer, még a zeneiskolából sem küldtek minket kötelező módon oda, ez is ösztönösen jött. A mai napig is úgy tudok beülni egy előadásra nézőként, mint egy gyermek… elvarázsol. Mikor felvettek a magyar operába, hetekig úgy léptem be, de még ma is, hogy a templomom után ez a másik templom. Lehet, hogy ezek nagy szavak, de mikor egy gyermeknek megvalósul az álma, azt nem lehet leírni. Ha felnézek a csillárra a zenekari árokból, a nézőtérről vagy a színpadról, mindig megdobban a szívem.

A különböző szemszögből nézett csillárról az jut eszembe, hogy van még olyan szerep az opera környékén, amit szívesen kipróbálnál? Például a rendezőét?

Nem… a zenén belül a hegedűvel és az énekkel megelégszem, ebben szeretnék fejlődni mindenképp. Úgy gondolom, hogy ebben életünk végéig van mit fejlődni, persze az énekkel egy idő után majd vissza kell vonulni. Meg lassan szeretnék családot is…

Vannak objektív, életkori tényezők egy operaénekesi karrierben?

Biztos, hogy nagyon nehéz leállni, ha az ember világhírű karriert fut be, de szerintem egy művésznek tudni kell, hogy mikor kell visszavonulnia, hogy ne kínozza tovább a közönséget. A hangszálaknak megvan az ideje, amíg lehet velük játszani. Ez függ attól, hogy egy énekes mennyire terheli le a hangját, mennyire tud vigyázni rá. Olyan, mint a ránc, van, aki korábban ráncosodik, van, aki később. Ismerek olyan énekest, aki 70 évesen is gyönyörű hangszínnel énekel, de a többségnek 60 év körül már nem a régi a hangja.A Kolozsvári Magyar Operában az első énekes szereped a francia királylány volt a János vitézből, a Varázsfuvola Paminája pedig az első főszereped. Elégedett vagy azzal, hogy ezzel debütáltál főszerepben?

Én lírai szopránnak tartom magam, szerintem az én hangomnak Pamina szerepe megfelelő kezdésnek. Általában kisebb szerepet kapnak először az énekesek, én nagyon hálás vagyok, hogy megkaptam ezt a főszerepet. Pamina szerepe elég komoly technikát igényel, tehát kihívás volt, de úgy gondolom, hogy igazán színpadon lehet fejlődni. Kellenek a rendezői utasítások, a folyamat, mert nyilván a közönség a végeredményt látja, de kellenek a külön próbák, a közös próbák, az együtt éneklés, az, hogy az ember kipróbálhassa, hogy hogy ossza be az idejét, ahhoz, hogy fejlődjön is, de kímélje is magát, hogy ne maradjon hang nélkül az előadás napjára. És van, aki nagyon lámpalázas, ezt is csak színpadon lehet leküzdeni. Nekem nagyon sokat segít ebben is a hegedű, mert én is izgulós típus vagyok, de a hegedűvel megtanultam azt, hogy van destruktív és konstruktív izgalom. Nekem könnyebb szólistaként énekkel kiállni, mint hegedűvel. Hegedűvel könnyebb zenekarban játszanom.

Pedig az éneklésnél ott van még a karakter is, amit meg kell formálnod, a színészi játék.

Igen, de talán pont ebben merülök el, ebbe kapaszkodom. Ez is érdekes tapasztalat volt, ettől nagyon féltem, de valamiért ez megszűnt. Az énekeseknek nagyon nagy hangsúlyt kell fektetni a légzésre, talán ez is segíthet az izgalom legyőzésében.Konkrétan Pamina szerepénél mennyire volt neked nehéz elmerülni a karakterben? Egy olyan lányt alakítanod, akit elrabolnak, majd azt állítják, hogy szeretett anyja gonosz, ő később gyilkosságra buzdítja, ráadásul a szerelme előbb nem áll vele szóba, majd magára hagyja, amiért megfordul a fejében, hogy öngyilkos lesz…

Gondolom, hogy egy színésznek is nagyon nehéz mély érzelmeket átadni a közönségnek, nemhogy egy kezdő énekesnek, akinek alig van színészmesterség órája. Nekem ez még gondot okoz, de remélem, hogy tudok abban fejlődni, hogy színészileg minél többet tudjak megmutatni magamból. Minden ott van bennünk, csak azt valahogy felszínre kell hozni, hogy hiteles legyen.

Állsz elébe bármilyen karakternek? Nem fontos az, hogy mit képvisel az opera történetében?

Nagyon szeretnék többféle karaktert kipróbálni, amiatt, hogy tudjam, hogy mire vagyok képes, hogy mi rejlik még bennem, és min kell még dolgozzak. Egy operánál komplexebb a szerepválasztás, mert kérdés, hogy hangilag megfelel-e. Ha a líraiság az, ami jellemzi a hangomat, akkor előnyösebb Paminát énekelni, mint egy drámai szerepet. Nyilván a hang az évek során öblösödhet, drámaibbá válhat, ezt technikailag egy bizonyos szintig lehet befolyásolni, de rizikós, akár a hangba is kerülhet. Szerintem a türelem sokkal többet ér, ki kell várni, hogy természetesen merre alakul a hang. Úgyis akkora az operairodalom, hogy mindenki megtalálja magát benne, és a legnagyobb hiba egy nem találó szerepet elvállalni. Persze nem könnyű nemet mondani. Jó, ha sokáig van egy tanár, egy külső fül az énekes mellett. Nekem Carmen Gurban énekesnő a tanárom és külső fülem.A sors iróniája, hogy a koronavírus nem csak a Varázsfuvola rendezői koncepciójában kapott szerepet, hanem úgy tűnik, tényleg ott volt már a színpadon, az október eleji bemutatón. Volt-e már akkor ezzel kapcsolatos aggodalmad – tekintve, hogy ez a vírus épp a tüdőt támadja, és különösen veszélyes lehet egy énekes számára?

Mindannyiunknak volt, de március óta tart ez a helyzet, és annyira vágytunk arra, hogy színpadon legyünk, annyira reméltük, hogy nem lesz semmi gond… És nekem a hegedűtanárom azt mondta hat évesen, hogy ha földrengés van, és te egy kődarabon maradsz, akkor is tovább kell hegedülj, amíg véget nem ér a darab. Én így vagyok ezzel, hogy ha nekem egy feladatot adnak, addig végzem, amíg a vezetőség le nem állít.

Említetted, hogy hozzá vagy szokva a pontosan betervezett, állandó munkához. Hogy tartod szinten magad ebben a nehéz időszakban?

Igazából csak annak a hiányát érzem, hogy nincsenek előadások, és nem járok be az operába. De abszolút feltalálom magam. Úgy gondolom, hogy eljött az az időszak, amikor kicsit nyugodtabban tudok gyakorolni, új repertoárt készíteni. Ki kell használni ezt az időt. Most is egy online versenyre készülök, napi szinten próbálok zongoristával, zsúfolt a programom. De van bennem egy állandó feszültség, hogy nem látom ennek az időszaknak a végét, pozitívan próbálok hozzáállni, de nem könnyű periódus ez egyikünknek sem.