Vélemény

Az agymosás vádjának legbenső lényege ugyanis az, hogy a másik nem hajlandó az én fejemmel gondolkodni, az én érveimet kritikátlanul elfogadni. Erre a malőrre pedig egyetlen racionális magyarázat kínálkozik: kimosták az agyát. És viszont.

Amit a megnyitó kínossága nem tudott elérni országimázsban (ez lényegében a műfajból következik), azt pillanatok alatt elérte az óriás toronyugrás: olyan panoráma előtt vetették magukat a 20-27 méteres mélybe magukat az ugrók, hogy az tényleg megért egy misét.

Tudom, hogy ez a tiltakozás bevett és Európában elfogadott módja (használták már nálunk is mindkét oldalon), ám én attól félek, hogy a mi kezünkben ez az eszköz csak olaj a már eddig is izzó gyűlölködésre.

Nincs bátorságunk szembenézni a tényekkel, azokkal a folyamatokkal, amelyek nem fiataloknak való vidékké változtatják a falvainkat. S csak a nagyvárosi szórványban filozófálgatók ismétlik megszállottan: A falvak, a falvak tartják magukat keményen!

A „házi feladat” nem könnyű. El kell oszlatni a választókban azt a hiedelmet, hogy a Szociáldemokrata Párt – és főleg vezetője – korrupt, csak a hatalom érdekli, kizárólag személyes és csoportérdekeket szolgál.

A Nyugat mindenkit hajlamos felhasználni saját hatalmi érdekeinek szolgálatában. Pedig ősi igazság, hogy egy gazember csak gaztetteket produkálhat. Gazemberekkel lehetetlen „megváltani” a világot.

A magyar miniszterelnök ezúttal nem szolgáltatott témát a román médiának. Az otthoni választóit azonban sikeresen szólította meg.

A feltüzelt, ellenségre vágyó és most azt végre megkapó emberek valóban nem tudják, mit cselekszenek.

A lehető legtöbbet kell beszélgetni, és mindenkinek. Az ököl szava az utolsó lehetőség, és a megelőzésére a párbeszéd az egyetlen megoldás.

A kenyérpótló ingyencirkuszt (a politikait is) szintén az adófizető pénzeli, a hazafias köntösbe burkolt népszerűségnövelő rendezvényekre is a választó zsebéből húzzák ki a pénzt.

Iohannis több ízben is utalt az elkülönülés veszélyére, ám minden alkalommal a kisebbségek felelősségét hangsúlyozta. Felhívta a figyelmet arra, hogy „egyes témák mindig érzékenyek lesznek a többség számára..

A puccskísérlet Erdogan szerint „Isten áldása volt”, lehetőséget teremtett arra, hogy a hazaárulókat a hazafiaktól végre meg lehessen különböztetni.

Túl vagyunk rajta. Mostantól végre arra lehet figyelni, ami a lényeg: úszókra, pólósokra, műugrókra. A világ elitjére. És végre lehet szurkolni. A politikusok megkapták, ami a politikusoké.

A székely atyafiak úgy járnak, mint a mesében az okos leány s a király: hogy jött is, de hozták is, adott is, meg nem is, volt is rajta gúnya, de a pőre igazságot is felfedte, mondott is, meg…

Dragneának nem kellene tehát egészen Amerikáig mennie ahhoz, hogy ellenséget keressen saját, a pártja, az ország számára. Soros ugyanis nem tehetett annyit a szociáldemokraták lejáratásáért, mint a maga pártelnök. 

Szórványban az a tapasztalat, hogy a magyar tétel nehezebb, mint a román,  fokozza azt a tendenciát, hogy a szülők lemondjanak a magyar oktatás kínálta előnyökről. (Mert ígérni ígéri, de lám, nem nyújtja!)

Ez a modern demokrácia kezd rettenetesebb lenni a fasizmusnál és a kommunizmusnál is. Legalábbis a mai fiatalok szemében. Akik már nem képesek hinni semmiben. Legkevésbé valamiféle teremtő szeretetben.

Az a jó, ha az ítéletet és vele a gyűlöletet már készen kapják, megcsócsálva, egyértelműen. És olyan dózisban, hogy az végül elnyomjon minden más érzületet.

Tény, hogy az 1994-ben meghozott törvény rég elavult; a média és a technológia fejlődése utcahosszakkal maga mögött hagyta a jogi keretet, és valóban ideje volt a változtatásnak.

Liviu Dragnea jól tudja: ha ez a kormány is megbukik, akkor vége az ő politikai pályafutásának is. Aminek egyébként egy régóta várt bírósági ítélet is véget vethet(ne).