Vélemény

Marad a kérdés: mi lesz az időnként frenetikus nackó paneleken, a harsányan fesztív felszínességen és a giccsen kívül a szép kort megélt (ám még mindig fiatal) Romániáról szóló diskurzus alapmotívuma.

Az Erdélyt, Moldovát és Havaselvét nem kevés székely segédlettel rövid időre egyesítő Mihai Viteazulról tudjuk, hogy Nicolae Ceauşescu „kedvenc uralkodója” volt.

A Cselekvés Körei előtt a Gondolkodás Köreire van szükség, amelyekben megvitatjuk, hogy a helyi problémáknak milyen gyökerük van, és a tüneti kezelések mellett milyen társadalmi szintű változásokat igényelnek.

Vissza kellene térnünk elhagyott értékeink legalább egy részéhez: a családhoz, a nyelvi-kulturális közösséghez, a természethez. Hogy többé-kevésbé közös értékek mentén találkozhassunk.

A jobb- és a baloldal két széle nem hasonló, csupán a magát középnek kikiáltó szélsőségek számára. A világ egészen egyszerűen sokszínű és ez a sokszínűség csak párbeszéddel tehető élhetővé.

A história hasonlatos egy varázsmeséhez, amelyben a szereplők elmennek kissé meghalni, aztán pár évtized múlva visszatérnek, hogy jövőbelátóan épületeket emeljenek a birodalmuk romjain felépülő ország javára.

Nagy kérdés, hogy mennyire olvasmányos, mennyire sokszínű és hogyan erősíti nemzeti önbecsülésünket „a kőszegi katonai reálgimnázium melletti mohos kősziklához fűződő legenda narratívája.

Ha lemondanék a sportról, a sorozatokról és a lektűrökről, akkor jobban fenn tudnám tartani az ellenállás szellemét? Lenne épkézláb gondolatom a rendszer és híveinek megvetésén, a „buta nép” lenézésén túl is?

Az amerikai társadalom különböző csoportjai eltérő történelmi emlékezetre, eltérő „nemzeti” szimbólumokra esküsznek, sőt nyelvi preferenciáik sem egyértelműek többé.

A centenárium kiváló alkalom lenne – a Kelemen Hunor által emlegetett számadás mellett – a kitekintésre is. Lehetőség, hogy arról beszéljünk, milyen országot szeretnénk. Magyarok, románok együtt.

Liberális világunk mindenkinek jogot biztosít a könyvíráshoz, nem hiába haltak meg annyian a francia forradalom barikádjain. Emmának is szíve joga, hogy kiadassa bármely irományát.

A találkozásaink egyre inkább csak ilyen eseményekké silányulnak: miközben a varázsló, a sárkány és az el nem mondott sztori díszlete előtt szelfizünk, magunk is termékké válunk, amit megpróbálunk minél sikeresebben eladni. 

A specnyugdíjak teljesen tönkretették az amúgy is hadilábon álló nyugdíjrendszert. Amely normális országokban három pilléren nyugszik: ki mennyit fizetett havonta, hány éven át fizetett és körülbelül meddig élvezheti a nyugdíját.

Alig fél évvel a választások után már a szociáldemokraták is rájöttek, hogy a termelékenység növelése nélkül egyszerre adót csökkenteni és a béreket emelni, nem lehet.

Az ember sajnos nem racionális lény. Ha az lenne, a világtörténelem nem pusztító háborúk, hanem józan kiegyezések története lehetett volna. Nem volt az.

Nehéz megmondani, hogy hány százmillió márkát keresett a román állam a vízumkereskedelemmel, ám az mára már kiderült, hogy a pénzen kívül Románia más előnyökhöz is jutott ezáltal.

Ezért az egyszerű, de propagandaként tökéletesen működő kommunikációs stratégia miatt kell nagyon résen lennünk. Mert a történet nem négy (állam, vadász, állatvédő és medve), hanem sokszereplős, és a humán szereplők felelősséggel tartoznak

Szóval megadták a módját az avatóünnepségnek. Hiába, na, ha utat/vasutat építeni még nem is tudunk, de az átadáshoz remekül értünk. Kisilva és Óradna között  a Kék Nyíl nevű vonat közlekedik a jövőben...

Ők döntik el, hogy melyik hír gyenge minőségű, hamis, mi téves összeesküvés-elmélet és mi valós. Korlátozzák a lehetőségét annak, hogy egymásra találjunk és vitákat folytassunk a világról, megismerjük a másik véleményét.

Egyre többen bizonyos fokú büszkeséggel vállalják: márpedig ők csakis azt az újságot olvassák, azt az egy tévét nézik. Hol van az már, hogy a széleskörű tájékozottság trendi? Egyáltalán emlékszünk még rá, hogy mit jelent?