Vélemény

Hova tűnt a tisztelet, amely a jó pedagógust övezte? Pedig jó pedagógus akad ma is. Csak divat lett általánosítva szidni a nemzet napszámosait.

A kisember egyszerre magáénak tekinti hatalmas érzelmi hőfokkal a királyok és arisztokraták által létrehozott nemzeti történelmet, és roppant büszkeséggel hirdeti a fajtája nagyszerűségét.

Leginkább a fiataloknak köszönhetően a város megtett néhány lépést, hogy kilábaljon a funári nacionalizmusból, amely hosszabb távon is sötétségre ítélte volna.

A nagy névadók egyike Traian B[sescu államelnök. Victor Pontát lemajmocskázta, majd lecicázta, és Crin Antonescunak még szerencséje volt, mert megúszta a galamb minősítéssel.

Ha a boldogság gazdát cserél, az még nem katasztrófa. Természetes ugyan, hogy siratunk egy elveszített háborút, egy hatalomváltást, egy igazságtalan békediktátumot, de a bolygónak ez mit sem jelent.

A bálványosi szabadegyetem a bizonyság arra, hogy a Fidesz nem segíteni, tájékozódni, hanem vazallusokat, zsoldosokat rekvirálni járt Erdélybe, a Felvidékre vagy a Vajdaságba.

Fontosak a tanulmányok, a statisztikák, a nyilatkozatok, a legfontosabb azonban mégis az, hogy szembenézzünk önmagunkkal. Vannak bűnök, amelyek alól nincs felmentés!

A Hallgatni akartam a harmincas éveket járja körbe, a lassú őrületet, amely alig várja, hogy kitombolhassa magát. Sokkal élesebben szembesültem saját visszavonhatatlan törpeségünkkel.

Már látni színesbőrű rendőröket és vágottszemű közlekedésrendészeket, közterület-felügyelőket, carabinerikat is, akik pont úgy bírságolnak, mint a vero italiano kollégák.

Épp nálunk, a Novi 7 negyedi piacon tudta meg a jámbor többségi, hogy a szilvaíz román neve: magiun. Különben csend van a Kárpátok alatt.

A pánik nagy: az orosz vérmedve ismét bekebelezett valakit a potenciálisan uniósok alkotta nyájból! Pedig csak az történt, ami eddig is történésben volt.

Miközben demokratikusnak hitt társadalmaink ezer sebből véreznek, az önmagát nagyhatalomként egyre erőteljesebben újrapozícionáló Oroszország hirtelen az emberi jogok élharcosává vált.

A szakmunkásképzést úgy megszabályozták, hogy heti hét-nyolc óra van közismereti tantárgyakra. S pár év múlva elcsodálkozunk, mennyire megnőtt az analfabéták, munkanélküliek száma.

A Jobbikot rá kellene eszméltetni: hiába szervez nem csupán a Székelyföld, hanem Erdély különböző városaiban csoportokat, itt a magyarországi átkozódásoktól idegen pályán mozog.

Több irányból ömlik a forgalom a hídra, s a kocsiban ülőket valósággal elbűvöli, egekbe emeli az ország legnagyobb trikolórja. A külföldieket meg minden bizonnyal csodálkozásra készteti.

Politikai komisszárok, az osztályharc titánjai lepték el a rádió szerkesztőségeit, minden apró részletre ügyelve torzították hamisra, élesre, sok esetben „halálosra” az elhangzó mondatokat.

Egyre tisztábban látom: az évekkel korábban "elhunyt" lap most már egykori fizikai valójában, élettől búcsúzó volt munkatársai révén is mindinkább távolodik az időben.

Borbély regénye valami egészen új színt is hoz. Például az asszimilált románok történetét, mert a regényben felbukkanó család egyik ága bizony kényszerűen elmagyarosodott „oláhok”, Popescuk.

Laza, könnyed, jó humorú ember, és azon csodálkozom, mennyire magával vitte a székelységét. Nem abba a poros diskurzusba szeretnék belesüppedni, amely szerint néhányan bezzeg elhagyják.

A folyamatosan megújuló egyház – s ez a megújulás ma már nem csupán a protestáns egyház sajátossága – továbbra is jelentős szerepet játszhat az erdélyi magyarság életében.