Mindezek a vádak lepörögnek a romániai magyarok többségéről, viszont az egyes magyarországi politikai körök által is fenntartott erdélyi magyar médiaháló segítségével porlasztják a bizalmat.
Ennél bevállalósabb fajta a parlamenti populáció. Vállalja a markoslag szedett adrenalin-pezsgőtablettákat, mígnem a DNA célkeresztjébe téved. Ha kilövik, akkor sem áldozatként rogy össze.
Valami annyira megromlott – a közeg? az emberi lényeg? –, hogy annak, aki eljegyzi magát a politikával, nincs menekvés: minden porcikája s minden cselekedete politikai játszmák részévé válik.
Meg hát ki tudja, nem épp ebben a pillanatban sül el valakinek a keze, és írja át utólag is az egész kánont, trendet, folyamatot? Mert az igazán nagy művek visszafelé is hatnak, nem csak előre.
A korrupció olyan hívószó lett, mint régebben a kizsákmányoló volt. Ez nem azt jelenti, hogy a tolvajokat védem. Az ártatlanokat védem. Sokan loptak, ez mégsem jelenti, hogy mindenki lopott.
Magyarországra az utóbbi száz évben, Trianon után, a kintrekedt magyarok vándoroltak be leginkább, és azok mentek el, akik rosszul érezték magukat vagy akiket elüldöztek.
Számolni kell azzal, hogy az autonómia elveszítette tényleges vonzerejét a közösségen belül. A román választási törvény módosítása reményt ad a képviselet megőrzésére, de nem biztosíték.
A nyelvújítástű igazi csúcsát azonban a közmunka jelenti, amelyet mostantól „kötelező önkéntes szolgálatnak” illik nevezni. A nyelvi bravúron túl, a fiatalkorom jut eszembe.
Aztán megpróbált jópofizni, ami egy hivatalnoknak ugyan nem áll jól. Megkérdezte a Magyar Távirati Iroda munkatársát: „Ön kóstolt már székelyt, és tudja, hogy milyen a székely íz?”
A sokrétű tevékenység kibontakoztatásához nagy szükség volt az aligazgatói munkakörökre, amelyeket több román és egész sor magyar iskolában felszámoltak. A legkisebb ellenállás nélkül.
Németország ismét rájöhetett: túlságosan erős ahhoz, hogy az európai ügyvitelben figyelmen kívül hagyják, de túlságosan gyenge ahhoz, hogy Európában feltételek nélkül érvényesítse akaratát.
Öntörvényű dolog a néplélek, apánkká kereszteli a diktátort, hisz a csodafegyverben, nótába foglalja az embernek középszerű vezetőt, mert hiszi, tőle várhatja sorsa jobbra fordulását.
Erdélyország három nagy kultúrkör ütközőpontján féltucatnyi vallásfelekezet egymás mellett élésének a színtere volt. És nagyon korán, négyszázötven évvel ezelőtt már törvénnyel védett otthona.
Maga volt a tudás, a pontosság, a lelkiismeret, a jóérzés. A szeretetreméltóság. A segítőkészség. Ritkán nem volt jótanácsa, kilátástalan helyzetekben találta meg a kiutat, a megoldást.
A liberális ma a magyar nyelvterületen szitokszó, bár mindannyian elvárjuk, hogy tartsák tiszteletben magánéletünket, világnézetünket, vallásunkat, és szabadon kimondhassuk, amit gondolunk.
Van az én valóságom, és van a tiéd, te kis fogyatékos. Akinek a szeme és nyelve folyton elkalandozik. Leír és nem teremt, nem hoz létre kegyes látszatokat. Úgy hazudik, hogy közben igazat mond.
Mily nagyszerű, hogy a magyar választóknak újfent és ismét alkalmuk lehet elmondani: hol szorít a cipő, a figyelmes kormány pedig azonnal reagálni fog az össznemzeti akaratra.
Mikor egy munkásnő megkérdezte tőle: hol volt olyan sokáig, hogy hiába keresték még a Nők Lapjában is, nevetve elütötte a választ: „Ejnye, hát a Nők Lapjában kell engem keresni!?”
A munkahelyek szűkösnél is rosszabb aránya, a munkakultúra alacsony színvonala, a gyerekgyárosok menekülni vágyása naponta újratermeli az elvándorlást.
A szimbolikus terekért tovább folyik a háború a kisebbség és többség közt, utóbbi nem mond le, csupán tagadja, hogy ki akarja szorítani a kisebbséget. Erre alkalmas eszköz a sajtó.