Vélemény

Nem a bűnös tigris képét szerkesztik ki. Mintha az autonómia-tervezet elutasítói egymás mellé betennék az újságba egy román meg egy magyar ember képét, hogy nézzétek, micsoda különbség!

A sajnos mindig előforduló kivételeket illik megvetni a román politikai kódex szerint. Hiszen az effélét mindenki tökéletes balféknak tartja, aki nem is érdemli meg a választók bizalmát.

Vasárnap nem opcióinkat fejezzük ki szavazatunkkal, hanem támogatásunkat. Támogatja-e az erdélyi magyarság az RMDSZ autonómia-tervezetét, amelyre a többségi politikusok is odafigyeltek?

Mivel nem tudott csontvázat szerezni az iskola számára, úgy rendelkezett, hogy halála után belőle legyen szemléltető eszköz. Nem hiszem, hogy képes lenne ekkora áldozatra bármelyik mai jelölt.

A kormány a választási megvesztegetésként kiosztott elemózsiás zacskókra immár nem nehezen összekalapozott pártpénzeket költ; az európai alapokkal foglalkozó tárca brüsszeli pénzekből ajándékoz.

Ha húsz forintban szabnák meg a netadót, a tömeg akkor is lázadna, hiszen az ostoba intézkedés, az információforgalom megadóztatása, a szabadság korlátozása maga a felháborító.

Ami a tévévitát illeti, elmaradása aligha tekinthető a párbeszéd hiányának, az érdeklődő közönség már mindenről tud, amit egymásnak elmondhattak volna.

Integettek nála hangosabbak, az önérvényesítésnek jobb specialistái – lelkük rajta. Az élet a helyükre tette a múlt dolgait. Ami megmarad, az ennek a csodálatos embernek a napsugaras alakja.

Elmondja a maga Lolita-történetét és mennyország-verzióját, a szemünk előtt lakja be Kolozsvár minden zugát, tocsog az élet leveiben, és belenyúl abba is, amitől mi csak undorodnánk.

Még nem tudni, hány helyen ismétlik meg végül az önkormányzati választást, de azt igen, hogy csak ahol nem a Fidesz jelöltje nyert. A nagy stratéga azonban elszámolni látszik magát.

A Magyarországról Erdélybe látogató ’átlag’ magatartása gyakorta okoz fejfájást az ittenieknek, mert idejönnek, jobb esetben csak nyilatkoznak, súlyosabb esetben provokálnak is.

Az el- és visszaköltözés nemcsak az agyelszívás, hanem a demográfia szempontjából is sarkalatos kérdése a magyarságnak. Fokozottan az a kisebbségi erdélyi magyar társadalom számára. Nem kellene beszélni róla? 

A mondott időben a kastélynak vagy gyárnak, birtoknak vagy háznak nem volt reális értéke. A leltározóknak arról fogalmuk sem volt az osztályharc élesedő körülményei között.

Akadnak, akik mindegyre igyekeznek belénk sulykolni, hogy a kisebbségi, a romániai magyar közösségi lét számunkra mennyire hátrányos. Én azt hiszem, éppen a fordítottja igaz.

A kormány tessék-lássék intézkedésekkel próbál segíteni a helyzeten: például előnyöket biztosít azoknak a munkáltatóknak, akik negyvenöt éven felüli személyeket alkalmaznak.

Amerika megelégelte a kint-is-vagyok, bent-is-vagyok pávatáncot, amit kormányunk külpolitikában előad. És közben röhögünk a markunkba, hogy csak beszólnak, ártani nem tudnak nekünk. De, tudnak.

Hol vannak tehát azok a magyarok, akik azt is látják, hogy a nemzet emberek csoportja, akik közt vannak jómódúak, egyik napról a másikra élők, és olyanok is, akik mindenüket elveszítették?

Persze lehet(ett volna) még jó sokat beszélni a mostani kampányról általában, visszásságairól, a többi tizenhárom jelöltről, az esélyekről, arról a fontos kérdésről, hogy „mi lesz utána?”

Az ösztönös ésszerűség vezetett át minket az elmúlt húsz éven. Emiatt nem lett kis-Jugoszlávia Erdélyből. Valahogy mindig megéreztük, hogy mikor kell elhajolni, és mikor kinevetni az öklét lendítő ellenfelet.

Ezek a színészek és operai művészek bizonyos értelemben a lehető legjobb, bizonyos értelemben a lehető legrosszabb időszakban kerültek színpadra vagy fogtak karmesteri pálcát a kezükbe.