Vélemény

Találunk mást is. Mondjuk, alázatot. Saját tehetsége és a mondat előtt. Vagy a rálőcsölt feladattal szemben. Minden igazi író tudja, hogy csak egy nagyobb úr vendége a percnyi lakomán.

Több rendben is uralni akarták a szakadárok, itt mutatkozott meg legtisztábban, hogy mennyire fontos az ukrán összképben egy specifikus folyamat: egy várost megvédhet a pénzemberek érdeke.

Senki nem érzékeltette jobban a Budapestre vágyó magyar fiatalok és a román királyságból betelepedők dilemmáit, a Bukarestbe kitelepedő „kis minoritár” lányok vagy jövendő román feleségek sorsát.

 Traian Băsescunak – ha már kirobbantotta a titokzatosnak szánt ügyet – csupán a gyanút mindenkire ráhárító félreértések és a találgatások elkerülése miatt is nyilatkoznia kellett volna az érintett államfőjelölt(ek)ről.

E téren is érvényesül az egészséges törekvés: a külföldi befektetőket ide kell vonzani, hiszen munkahelyeket teremtenek. Ebben a tekintetben sokkal jobb helyzetben vannak a határmenti megyék.

Most már mennie kell, s rövidesen az is kiderül, hogy hova. A jobboldal élére – vagy a börtönbe. Lehet fogadni. Ami még sokáig tovább él: egy nem legitim címbitorló képe.

Tízmillióból kell legyen háromezer igaz, vagy csak háromszáz becsületes, európai. Hogy miről lehet őket felismerni? Nem használják anyagi haszonszerzésre az adott történelmi, politikai helyzetet.

A romániai magyarság életében nemzedékváltás van, még akkor is, ha sokan még mindig görcsösen ragaszkodnak az agyonismételt klisékhez, és ha a média leginkább ezeket szórja szerteszét.

Románia mindig is fikció volt, ahogy Magyarország: egy álom. És köztük, valahol, egy vékony ösvényen, ott a haza. Az el nem ismert, a meg nem talált. A név nélküli. Ami inkább csak sejtés.

Megteremtődött egy furcsa aránytalanság, mely mégis pontosan tükrözte a vágy arányait: egy gyermek ábrándjai és valósága közötti távolságot. A vágyak megmaradtak, a valóság megemelkedett.

A csupasz király ugyanolyan, mint a csupasz koldus, ez nem mai tanítás, de örökérvényű. Egy hatalom lehet bármennyire legitim, a mi akaratunk nem felülírható. 

De akkor ki a magyar Erdélyben? Az SZNT székely, az RMDSZ-t „a román hatalom ellenőrzi”, az EMNP védnöke magyarországi képviselő lett. A végén úgy járunk, mint a románok a 19. században.

A libanoniak iraki jelenléte számszerűleg nem aggasztó, de verhetetlenek kiképzésben, terrortámadások szervezésében, a hatalom megszerzésében-megtartásában.

2050-re az aktív kereső népesség elfogy, az eltartottak száma megnő. Ezalatt minden épkézláb ember az 1990-2014 között megkötött állami szerződések csalászati elemzésével lesz elfoglalva.

A település neve előtt még egy tábla: „Magyar falu”. Nem értettem: ugyan biza, milyen falu legyen Magyarországon, ha nem magyar? Aztán megmagyarázták. A „magyar faluban” nincs cigány.

A sajtó nem tölcsér, amely kétségbevonhatatlan tények csepegtetésével alakítja az olvasók világnézetét, opcióját. A felelős újságíró tudja, hogy egy dolgot tehet: a bizalom hídját építgetheti.

Ha Székelyföld autonóm terület lesz, drágább vagy olcsóbb lesz a villany? Mi történik, ha beteg vagyok, többet vagy kevesebbet fizetek az orvosnak? Mi lesz a nyugdíjakkal, a szociális segélyekkel?

Elmondhatjuk, hogy sikertörténet zajlik, országegyesítés, hazatalálás. És ahogy a magyarigazolványt korábban, ezt a magyar állampolgárságot is beárazta az alvilág. Mert értéke van.

Hiszen ő pontosan tudta még, mi a képzelet és mi a valóság. Hogy hol vannak a határok. És a gyermeki lelke nem is akarta átlépni azokat. Meghagyta ezt a buta felnőtteknek.

Az RMDSZ meg szeretné őrizni magát „az egyetlen igazi erdélyi magyar alakulat” pozíciójában, s ez politikailag nyilván érthető, de hát az egyediség már régen szertefoszlott.