Felidézzük a legszebb pillanatait, nem tudunk szabadulni tőle, bármennyire is igyekeznénk, mert nem tudunk elrepülni, mint a madarak, akik felhők és tenger szegélyén szállnak el a végtelenbe.
Érdekel ma valakit, hogy milyen díjat kapott az Iskola a határon vagy A vörös postakocsi? Kisebb költő lenne most József Attila, ha '38-ban sem kapta volna meg a Baumgarten-díjat?
A legbejáratottabb szavazatszerzési hívó szó időzített bombává vált – nem egymást kell támadni azért, hogy ki az elkötelezettebb híve, hanem meg kell találni az érvényesíthető formát és tartalmat.
Egy olyan országban, ahol a plágium virágkorát éli, miért éppen a falragaszok lennének a kivétel? Nagyobb gond az, hogy akik ily módon „büszkék románságukra” – azok éppen saját népüket becsülik le.
A százmillió eurók hadd fialjanak csak a Dâmboviţa partján, a székelyekkel összeborulunk, nemzeti érzésnek marad a zászló, a himnusz – meg a vállveregetés: legyetek jó magyarok és tartsatok ki!
A tisztánlátással akadt baj a napokban. Traian Băsescu román államfő (államférfinak nem mondanám) és Dmitrij Rogozin orosz kormányfő-helyettes azon vitázik egymással, hogy ki ivott többet.
Olyan példás világbéke lesz itt, hogy az oroszok csak az öklüket fogják harapdálni szégyenükben, minden hódításukról lemondanak Rettenetes Ivánig visszamenőleg, Putyin kolostorba vonul.
Talán csak megtanulták már a politikusok és hadvezérek, hogy a vadászgépeknek lehet térkép a táj, de az ott lakóknak otthon. És annak is kell maradnia, bármilyen nyelven ejtik ki ezt a szót.
Ha a tömeg hallgat, nekünk kell megszólalni, kinek-kinek a maga területén megmutatni a minőséget, elbeszélgetni azokkal, akiknek nyitva a fülük, szemük, alulról építkezni amilyen magasra csak lehet.
A dalfesztivál győztesének másságát elfogadom, teljes életet kívánok neki akár a zene világában is (bár...), de nem tetszik a hittérítői fellépése, és hogy egy elv erőltetése miatt lett első.
Megértésem és empátiám ellenére kénytelen vagyok megállapítani, hogy a kivételek ugyanabban a rendszerben tanítanak-dolgoznak-tevékenykednek, mint a többiek. Zilajon nemcsak a szervezők jöttek el.
Hiányérzet pedig mindig lesz, és órákig el lehet azon vitázni, hogy miért nem Bodor és miért Grecsó, miért Barnás és miért nem Kemény? De addig nincs baj, amíg mind a négy megérdemelné.
Bizonyára sokaknak édesebb lenne a győzelem, ha azt kizárólag nemzettársai érték volna el. De van az éremnek egy másik oldala is. Ezeket a meccseket csak a realitásokhoz igazodva lehet megnyerni.
A háborús fenyegetettséget Victor Ponta már nem is tartotta olyan rossznak, hiszen – szavai szerint – ily módon az ország végre felkészülhet keleti határainak védelmére.
Nem vigasztal mindez, mert a magyar sajtó világhíresen szabad volt, maga volt a szabadság kategorizálás nélkül, most pedig legfőbb értékétől megfosztva, közöny és gyávaság kíséri a hazában.
A vérengzés két-három hónapig tartott, és múlthatlan emléket hagyott a húszezer főbelőtt civil családjában. A megszálló hatóságok előszerettel öltek zsidókat, hiszen abban már volt gyakorlatuk.
Csak az önmaga tevékenységét állandóan elemző, önkritikával illető, problémákat felismerő, bevalló és megoldásokat kereső média lehet valamelyest befolyásos és szabad.
Az is lehet, hogy Putyin blöfföl, s azért használ az európai köztudatban kevésbé őshonos és történelmileg távolabbi fogalmakat a mostani válság jellemzésére, hogy a Nyugat pánikoljon.
A közös vonásokon túl mindig kell egy nép is a játékhoz, amely lelkesedik, ujjong, megénekel, felvonul. A személyi kultusz kialakulása bizonyos körülmények között elkerülhetetlen.
Talán eljön majd az az idő, amikor ilyen egyszerű lesz a kérdés: ha itthon, ebben a kis betűs és mégis egyetlen hazában ugyanúgy élhetek, mint máshol, akkor miért élnék máshol?