Vélemény

Ismét leeshet a boldogság köve a szívünkről, és békésen beleszunnyadhatunk a boldogtalanságba. Már majdnem kétségbe kellett esni azon, hogy ez a Gherman mennyire jó ember, holott román…

Hát nem ezért olvassuk élvezettel a híreket? Hogy újra átéljük a mi kis tisztítókúránkat, a szent gyűlölködést? Mert megvetjük a magukfajtákat, és nem vesszük észre, hogy már nincs is magunkfajta.

Soha életemben nem láttam május elsejei felvonulást „élőben”, a nacionál-kommunizmus velejárója volt, hogy a nemzetközi ünnepet szépen háttérbe szorították, s a nemzetit emelték középpontba.

Mindez lehet akár egy új európai ideológia alapja is, amelynek lényege a közösségvállalás. Mert a kampányról az is eszünkbe jut, hogy mennyire hiányoznak a hasonló alkalmak a szolidaritásra.

Az „fă” vitában mindenki megfeledkezett a katasztrófát előidéző vétkesről. És nem a vízre kell gondolnunk (neki ilyen a természete, ha nem zabolázzák meg), hanem a megyei hatóságokra.

Az ismerőseimtől és a környezetemben élőktől kapott információk szerint elsősorban azok szavaztak, akik kitelepült családtagjaik vagy üzleti kapcsolataik révén is kötődnek az anyaországhoz. 

Nem is remélik, hogy a rajtuk esett sérelmek, jogfosztogatások, a társadalom állapotából vagy a család légköréből fakadó depressziók, kilátástalanságok, lelki krízisjelenségek gyógyíthatók. 

A mai napig félrever a szívem, amikor könyvet látok. Ha egyet, belelapozok, ha egy polcot, azon végigsiklik a tekintetem, hajolgatok, hogy a fordítva felrakott kötetek címét is leolvassam. 

Ha azt akarjuk, hogy elismerjen minket a világ, akkor minékünk is tisztelnünk kell a világ sokszínűségét. Egy pillanatig sem feledve: az Unió az igazi csillagösvény, amit be kell járnunk. 

Személyes rekordom két oldal, s a gyorsaságra, mely oly fontos lett, akkoriban ügyet sem vetettem. 5,5 másodperc alatt, amennyi a mai világrekord, el sem lehet kezdeni valamit, nemhogy befejezni. 

A félelmetes szituációról már jóval előtte tudjuk, hogy félelmetes, a hősünk többször zseniálisan viselkedik, old meg helyzeteket. De ezt nem az olvasó állapítja meg, hanem ő jelenti ki. 

Ha a Strasbourgban elkiáltott Kiáltványt meghallják, és fülük is lesz hozzá, megérthetik, hogy semmi csodálatos nincs abban, hogy mi Romániában magyarul beszélünk, írunk, olvasunk és álmodunk.

Viszonylag egyszerűen ellenőrizni lehet, mennyiben módosul majd az Ermitázs tárgyjegyzéke, ahogy az is, hogy nem így kell múzeumokat kirabolni, főleg, ha azok immáron orosznak számítanak.

Jó német név, könnyen megjegyezték, kapott is kitüntetéseket minden évfordulón. Lehetnénk akár büszkék rá. Mellékesen mi is megválasztottuk egyszer még ezután szabad akaratunkból miniszterelnöknek.

Ez a katonai erőfitogtatás, az Ukrajna kapcsán tanúsított igenis egyoldalú, nem azonos mércével mérő nyugati álláspont holtbiztos, hogy Európának, az Európai Uniónak jelentős károkat okoz.

A jó cselekedetekről pragmatikus véleménye van: azért kell jót tenni, mert jótett helyébe jót várhatsz. Ezért nem csak ünnepnapokon, de mindenkor jót kell cselekedni. 

Dokumentumok igazolják, milyen kemény, olykor fondorlatos taktikázó harcot vívott Domokos Géza, hogy az erdélyi magyarság néhány kiváló személyiségét és munkáját megmentse az önkénytől. 

Hála még egyszer – ahogyan egy gólvágó mondaná, aki találatát az ellenfél kapusának ajánlja: nélküle nem születhetett volna meg. A magyar (futball)jövő biztos kezekben van, sikere bebetonozva.

Olyan keresztyének vagyunk, hogy el vagyunk ájulva magunktól, és nem értjük, miért nem mi lettünk sem pápa, sem püspök, de azért gyűlöljük vagy legalábbis megvetjük a munkanélkülieket.

S ha minden jól megy, akkor tizenhét év múlva majd jön valami, vagy valaki, kicsit kopaszon, szemüvegesen, de ott lesz. A maga egyszerűségében és megkerülhetetlenségében. Ott lesz egy regény.