Vélemény

Vallás- és művelődési miniszterként ő volt annak a magyar nyelvvédő törvénynek a megalkotója, amit a kisebbségek annyira sérelmeztek, s a románok, szerbek, szlovákok olyan élesen bíráltak. 

Ha valami nem változik összeurópai szabályozás szintjén, hovatovább a nemzeti kisebbségek nem csak félemberek lesznek, hanem egyszerűen nem lesznek. Sem Magyarországon, sem máshol. 

Fényes ötletnek tartom, igazi telitalálatnak Böjte Csaba és Nagy Zsolt meghívását. Kezdem mégis a harmadikkal. Aki más helyzetben mindennek, csak katarzist kiváltónak nem mondható.

Szavában nincs miért kételkednünk, mert azt sem titkolta, hogy már első osztályos kora óta eminens tanuló volt, sőt, reálszakosként román tantárgyolimpián vett részt. 

Amit bonyolult lenne értelmezni, hiszen aki egyetért a krími népszavazással, az a népek önrendelkezésnek jogával ért egyet, azaz jogilag megalapozottnak ismeri el Erdély Romániához csatolását. 

Ebben a világméretű elgondolásban csupán Gyurcsány Ferenc lehet akadály, aki egy másik galaxis képviselője, ő az antianyag, és abban ügyködik, hogy egy fekete lyuk legyen Magyarország helyén. 

Szegény országban és szegény vidéken a falopás és a fekete munka biztosítja a szűkös megélhetést, nagyobb méretekben pedig a gyors meggazdagodást. Hálózatok működnek. Megvesztegetések.

Belátja, boldogulásának legfőbb akadályai nem a kisebbségek, hanem maga a többség által kigyöngyözött elit. Hiszen odakinn, Európa boldogabbik térfelén ők is kisebbséggé váltak.

Egy jó postás kellene. Aki nem csak tud arról, hogy pártján kívüli emberek is élnek az országban, és nem csak megtűri a gondolatot, hanem képes úgy cselekedni, hogy azok élete se menjen tönkre. 

Elviszi a stábot felmenői udvarhelyi sírjához: „Ez az én magyar igazolványom.” Egyetlen gesztussal jelezte azt a szúrást, melyet sokan éreztünk a „magyar igazolvány” rettentő szerkezetet hallva. 

A surranó pályán vészesen feljött a Jobbik, s mint tudjuk, Horthyt is végül félreállították Szálasi legényei. A történelem szereti ismételni önmagát, mert sohasem tanulunk belőle.

A szaúdiak ennél is tovább mentek, és már kész az amerikai pánikképlet: nagyon diszkréten rábólintottak az egyiptomiak régi-új oroszpartnerségére. Még csak egyet: tudják, kivel van jóban Moszkva?

Az erdélyi magyar talán racionálisabban közelít a magyarországi belpolitikai témákhoz, igaz felületesebben is, hiszen nem a zsebe bánja, ha rosszul választ.

A beálló csendben a paradicsomok farkasszemet néznek egymással, a kínaiak is Dragneával, miközben – szokásuk szerint – székükön ülve is olykor udvariasan hajlonganak.

„Megedződtek a hideg ellen, persze hőállóak is, továbbá levegő híján – mert az a Holdon nincs – zacskóból vesznek lélegzetet, melyben még a hazulról hozott levegőt tartogatják. – Milyen megható!”

Nem a régmúlt és a gyermekkor tavaszaira emlékezem, csupán az utóbbi négy-öt év akaratlan, mégis szemet szúró megfigyelései állnak össze ijesztő modern jelenséggé. 

A szatmári hír újból felhívja a figyelmet a zűrzavarra, amely mifelénk intézményi szempontból a közéletet jellemzi és különösképpen hajlamosít arra, hogy átverjék a kisembereket.

Az interneten azonban elszabadult a pokol, hogy is képzelik ezek a bocskorosok, lázadoztak a billentyűhuszárok, hogy szidják a magyart, ráadásul, ó istenem, Mátyás szobra előtt!

A sok ideologikus őrültségtől nem lehet szabadulni, ráragadnak az emberre. Ne kezeljük mérkőzésként az életünket. Akivel igazán lehet beszélgetni, nem arra törekszik, hogy feltétlenül igaza legyen.

Az írás mindenféle szempontból magányos valami, ha megosztozunk rajta, máris veszít erejéből, hatásából. Az író bohóccá, mutatványossá, vagy épp kurvává változik.