Vélemény

Miért is lett volna szükség bármiféle nyomásra ahhoz, hogy a krími oroszok és orosz anyanyelvű más, legfőképpen ukrán nemzetiségűek a kulturálisan, nyelvileg azonos Oroszországot válasszák?

Ha jobboldalt mondok, akkor lefasisztáznak, -nyilasoznak, -zsidóznak, ha baloldalt mondok, akkor lekommunistáznak, Lenin- és Kádár-fiúznak, persze a nemzeti összetartozás jegyében.

Látomásomban csak annyi volt az álomszerű, hogy a politikus a közemberrel együtt sétált, ráérősen. A többi stimmel a valósággal. Létkérdéseinkre mellébeszélés a válasz.

Kissé csodálkozva nézzük az újabb nemzedékeket, akik unalmasnak, hosszadalmasnak és nehezen érthetőnek érzik az évszázados remekműveket, amelyekből generációk tanulták meg a haza fogalmát.

Romániában az „adócsalás kultúrája” mindenfajta kultúránál maradandóbb. Az adófizetést mindenütt nyűgnek tartják, még ott is, ahol az állam viszonylag kevés pénzt gombol le polgárairól. 

Ismerkedjetek meg jobban egymással, legyen sok-sok élményben részetek – hangzott el, és a sok jókedvű fiatal számára alighanem ez bizonyult a legegyszerűbb, legkönnyebben megoldható feladatnak. 

Az ünnepek felülnézetéből látszik legjobban, mint magasodnak a falak a pártok között, a kormány és a szegények között, a hivatalos kultúrpolitika és a szabad szellemű alkotók között...

Aztán meglátja azokat, akik azt kiabálják a csendőrök bosszantására – akik már értik a szavakat – vagy maguk biztatására, hogy „Székelyföld nem Románia!”. És akkor arra gondol, de.

És ami a legnehezebb, mert már szinte utópia. Hogy tán egyszer, egy napon, egy nagyon távoli jövőben, társulni fog a politikai léthez némi emberi minőség is.

„Ma is az a nézetem minden világnézetről, hogy az úgy nézi a világot, mint mi a holdat: mindig csak egyik oldalát látja, és halvány gőze sincs arról, hogy mi történik az érem másik oldalán.”

Kolozsváron magyar és román aláírásokkal azonos mértékben alátámasztott, Erdély autonómiáját kérő petíciót nyújtottak be. Erről egy-egy mínuszos hírben számolt be a média.

Szegényebbek lettünk volna a hűség és a kötelességtudat egy másik példaképével: a Titanic zenészeinek példájával, akik a pódiumon maradva a hullámsírig muzsikáltak.

Miért ne lehetne Hargita megye műépítészeti központ, hiszen rengeteg itt a jó műépítész? Miért ne lehetne IT-központ, hiszen programozók sokasága dolgozik a számos országból érkező megrendeléseken?

Szóval a minisztérium terjeszkedik. De a nyújtózkodáshoz hely kell, nem lehet, hogy az államtitkár egy jóízű ropogós reggeli nyújtózkodás közben két titkárnőt is szájba öklel véletlenül.

Huszár-hagyományokat őrzők jönnek egyenruhában, megidézik akaratuk igazolása érdekében a múltat. De vajon megidézhető-e a jövő az autonómia kapcsán?

Új elem, hogy minden eseményről perceken belül nézhető egy okostelefonnal készített kis videó, fénykép. Ilyen háború még nem volt. Senki nem akar verekedni, és csak arra vár, hogy a másik elkezdje.

A ma emberét divat butának minősíteni, ehhez bátran csatlakozom magam is, mert a türelmetlenség is lehet hajtóerő, de nem szabad elfelejtenünk, hogy a tegnap embere még kevesebbet tudott.

De mi lesz, ha a bukaresti kormány komolyan veszi az idei megmozdulást, és harminc napon belül, sürgősségi kormányrendelettel, megadja az annyira ’áhított’ székely autonómiát?

Idő azért van, mert mi emlékezünk. És akkor a vergiliusi „fugit irreparabile tempus” is igaz lehet, „tény” lehet, de végeredményben – akárcsak ez a mi hetven évünk – tulajdonképpen mellékes.

Vagyunk valakik, és ezt most már az utolsó ellenálló bástyák egyike, a Szolgáltató is elismeri. Talán már csak a Bank áll még úgy-ahogy, de nem sokáig. Az ostrom csak most kezdődik el igazán.