Vélemény

Úgy tűnik, Orbán Viktor elsieti a dolgot. A román hatalom – mellesleg a kitűnő Lucian Boia javaslatára is – már régen elsiette. 

Beköszöntőjében a polgármester valamennyi kolozsvárihoz intézi üzenetét, de egyetlen szó sem vonatkozik Kolozsvár multikulturális-etnikai jellegére, ellenben három ízben említi a centenáriumot.

Az ortodox egyház felfogásában a szex nem más, mint céltudatos kopuláció az emberi faj fennmaradása, tehát az utódnemzés egészen pontosan meghatározott céljából.

A magyarok és a románok homlokegyenest ellentétesen közelítenek a történelmi események és a mindennapok történései felé. A románok nem emlékeznek. A magyarok nem felejtenek.

A magokat egyszerűen az üzletből vásárolták, úgy, mint amikor vidéki rokonunkat felkeresve megállunk egy út menti boltban, hogy ne menjünk már üres kézzel…

Kolozsvár most ért el ahhoz az állapothoz, amellyel a hasonló méretű és területű nyugati városok az 1990-es években küzdöttek: az autók átvették a teret.

Nincs olyan korszak az emberi történelemben, amely ne lenne „népvándorlási” kor: az ember már homo erectusként is vándorolt. Mondhatni, biológiai-genetikai ösztöne ez az emberi fajnak.

A hétvégén magas szintű EU-fórumon lesz téma a Jeruzsálem-dosszié, ahol megint magyarázni kell a bizonyítványt. Meleşcanu sokat sejtetően, ám mégis visszafogottan fog mosolyogni.

Liviu Dragneának pedig hinnünk kell. Ő a teljesen semleges megfigyelő szemszögéből nézi a dolgokat: a gazdasági és pénzügyekhez nem konyít, a bukaresti egyetemen közúti szállításra szakosodott – nyilván ezért is van ennyi autópályánk.

Retteg itt mindenki attól, hogy a jelent be kell vallani. Be kell vallani azt, hogy Erdély gazdasági, társadalmi fejlettsége messze elmarad Európától. Hogy kulturálisan is lecsúszott száz év alatt.

A kognitív disszonanciák megszüntetésének mind a két oldalon egyetlen járható útja lenne: az önkép és a valóság (azaz a személyiség valódi értéke) közti ellentét feloldása.

Soros Györgynek, a legnagyobb össztársadalmi boldogtalanságok okozásában még így is osztozkodnia kell egy verhetetlen szereplővel: a mindenkori román kormánnyal.

Idővel a városnapok ráhangolódtak a vegyes közönségre, kis túlzással mintha az intézményesülés egyben az ünneplés kultúrájának kialakulását is magában hordozná esélyként.

Tömegeket hagyunk az út szélén, miközben keveseket kiemelünk és elkülönítünk tőlük. Ez a Szent György Napok kínálatán is jól lemérhető...

A teljes asszimiláció elmélete tehát – legalábbis a szó szigorú értelmében – illúzió. A kippa-botrány erről az illúzióról rántotta le a leplet.

A kormány persze tagad mindent, ami naaaagyon rossz jel, mert jól tudjuk, hogy a kormány, amit tagad, azt mindig megteszi, s csak az ígéreteit nem teljesíti.

Az egészségügyből kiszipolyozható dollármilliók reménysége hosszú távra biztosítja a pénzembereknek a leghasznosabb jövedelemforrást: a se meghalni, se meggyógyulni nem tudó betegeket.

 Az én generációm egy része – igen, ez generációs kérdés már – szerencsére a Nyugat felé fordul és ott találja meg a követendő példát. 

Nem jó azt bevállalni, hogy a közbeszédből általában hiányzik a politikai kultúra és a kellő információk, a disztingváláshoz szükséges gondolkodás.

Az ETA-epilógus arra is ráirányítja a figyelmet, hogy az autonomista–szeparatista mozgalmak európai történelmében nem elszigetelt eset a fegyveres ellenállás és a politikai harc szimbiózisa.