Mintha a haza nem lehetne sejtelem és vágy, remegő kép a televízió bolhái mögött, egy rég olvasott mondat, soha be nem teljesült ígéret. És amikor megelevenedik, elénk lép: valóságosabb lesz mindennél.
Ott ültek ezek az emberek, a munkatársak, és elgondoltam, hogy nem személytelenül jótékonykodnak, mint én szoktam, hanem személyesen: jóval több empátiával, lélekjelenléttel, szeretettel, alázattal.
Miután végigragozták a román Molnár Levente sikerét, s némely változatokban megengedően csak egyszerűen kolozsvári színészként tüntették fel, jött a nagy kompromisszum: a román-magyar színész kifejezés!
Az izraeliek mellé beálltak az oroszok, míg Tel-Aviv a saját biztonságát félti, Moszkva – noha természetesen bármi fegyvert eladna Teheránnak – tart az iráni olaj megjelenésétől, ami tovább ejti az olaj árát.
A kormányfõ átvállalta az egyeztetõ szerepet az államelnöktõl, majd megállapította, veszélyes lenne, ha kormányrendelettel vagy felelõsségvállalással vinné át a kétfordulós polgármester-választást.
Aki magyar, és tényleg a közös érdekeket tekinti, nem kételkedik a vezetők bölcsességében, az intézkedések hatékonyságában. Abból is tudható, hogy jó úton járunk, hogy mennyire támadják az intézkedéseket.
József Attila büszkén hirdette, „anyám kun, volt apám félig székely, félig román, vagy tán egészen az”, és nem omlott rá a mennyezet. Senki nem vonhatta kétségbe, hogy ő a század legnagyobb magyar költője.
Persze, jó szándékát és szerénységét korántsem megkérdőjelezve, felmerül mégis a kérdés, hogy a technokrata miniszterelnök dicséretes döntésében mennyi szerepe volt „Gatya-tábornok” botrányának…
Ha nem vagy a hatalom birtokában, netán intéző a birtokán, ha nincs elég tekintélyed, taktikád, ha túl lojális vagy, akkor azok a vívmányok, amelyekre joggal voltál (voltunk) büszkék: eltűnnek.
De legjobban annak örülök, amikor a Provinciában szerkesztő/szerző együttműködésként négykezest játszottunk: egy egész oldalunk volt, azonos szöveggel magyar és román változatban, s fordítottuk egymást.
Slágerrádiót, ahol reggeltől estig az mehet, mi szívének kedves, a rezsicsökkentéstől a menekültgyűlöletig, mindent elénekelhetnénk, együtt, kézen fogva, hajmásipéter-módra, egyetlen nagy családként.
Már ennélfogva is összehasonlíthatatlanul nagyobb mértékben van beágyazódva a helyi közösségekbe, mint azok, akik legyakrabban alkalom szülte, jelképes viaskodásokra szűkítik le a politizálást.
A nosztalgiák változatlanul arról szólnak, hogy régen a diákok milyen fegyelmezettek voltak, milyen sok verset tudtak, és mennyire komolyan vették őket, az ember látja is maga előtt a lázba borult sulisokat.
Ha következetesen kimaradnának a romániai magyar jelöltek és díjazottak az UNITER gáláról, bennünk is ugyanazok az aggályok fogalmazódnának meg, mint az afroamerikai színészekben. Ezért szurkolok a bojkottnak.
Működési költsége is csekély: legtöbbet a bejegyzésnél kell fizetni, a többi elenyésző. A perspektívák viszont kecsegtetőek: ha a történelem megköveteli, rekordidő alatt lehet megduplázni a tagok számát.
„Erdélyi föld helyett adjunk erdélyi könnyet. Amit az erdélyi anyák sírnak odaát. Közjegyzõket állítunk a síró erdélyi anyák mellé, akik igazolni fogják, hogy az ampullákba forrasztott könny nem hamisítvány.”
És a hírszerzés számára még „élő voltakat” bizony egykori főnökeik továbbra is felhasználhatják, akár a hírszerzés csaknem mindig homályos céljainak szolgálatában, akár saját érdekeikben.
A szerzők – sok más hasonló témájú szövegtől eltérően – nem gondolják azt, hogy a székelyek a történelem során mindig olyanok voltak, ahogyan ma néhányan kizárólagos szempontok alapján látni szeretnék őket.
Tulajdonképpen jót tettek a kelet-európai kitaszított németséggel, amikor egy-két sikeres országba telepítették vissza őket, Németországba és/vagy Ausztriába. Jogot szereztek az állampolgársághoz.
„Önök egyfolytában hazudnak egymásnak. De ez sem tart örökké. Lesznek hülyék, akik megőrülnek, őrültek, akik meghülyülnek, és úgy fogják rikácsolni az igazságot, mint a papagáj.” – Ez rendben van, de akkor mi most hova álljunk?