Mi dobtunk össze neki, szomszédok, olyasmit, ami lomtalanításkor úgyis utcára került volna. Segélyből, időnként közmunkából él. És, mint a politikusok hangoztatják, a minimális juttatásokból meg lehet élni.
Ádám Gyula nem rápillant valamire, hanem meglát valamit, és hozzá megkeresi azt a szöget, ahonnan képes mások számára is továbbadni a lényeges összefüggéseket, amelyek ott és akkor létrejöttek.
Mint a Nyugati Jelen híradásából kidereng, az esemény Dévaj-tanyán senkit sem érdekelt, Tikék nyakig voltak a szilveszteri készülődésben, az állami tévé riportere figyelemre sem méltatta a bontási eseményt.
Máris megjelentek a cikk alatt a kommentek, melyek azt szorgalmazzák, a férjüket verő feleségek is vonuljanak börtönbe. Egyetértek, hiszen az agressziót semmilyen oldalról, semmilyen módon nem támogatom.
De akkor miért szidjuk a kommunizmust? Ha az egyszer ilyen okosan és szépen megtanított minket a rajongó szeretetre saját Géniuszunk iránt? Tán nem látja a száj, hogy nem felejt a kéz? Szóval, ezt kértem.
A Charlie Hebdo vezércikkéről Abdallah Zekri, az iszlámellenes cselekmények megfigyelő központjának elnöke azt mondta „erőszakos hangvételű és nagyon sértő a vallásra nézve”, és a Vatikán is kifogásolta.
A véletlen így válik szükségszerűvé. Ami velem történik, fontos, mert velem történik. Én vagyok az, aki látványosan sodródik az általam importált árral. Azaz én vagyok az Ár. Én vagyok a Mi. Legyetek ti is Én.
A liberális demokratizmusban összekapcsolódott a népszuverenitás elve, az alkotmányos parlamentarizmus, az egyetemes emberi jogok, az ellenzék, a bírói függetlenség, a közigazgatás bírói ellenőrzésének eszméje.
Csakhogy Bethlen Gábor óta tudjuk, hogy az eredményes politizálás csakis pragmatikus és érdekalapú lehet. Az érdek természetesen nem a politikus, hanem a közösség érdeke kell hogy legyen.
Az új politikai osztályt ígérő Klaus Iohannis egyelőre békésen együtt masírozik a régi politikai elittel, nem zavarja, hogy a pártok nem változtattak sem ideológiájukon, sem pedig vezetőikön.
Az emlékezetpolitika voltaképpen olyan céltudatos válogatása az eseményeknek, felfogásoknak, személyeknek és személyiségeknek az idő és a történelem sodró folyamából, amely a múlt emlékeiből készít ácsolatot.
Az emberek többségét nem érdeklik ezek a hatalommegosztási filozofikus kérdések. Ám, úgy tűnik, Lengyelországban nem zajlanak olyan simán és olajozottan ezek a változtatások, mint itthon láttuk.
A Szövetséget mindenképpen érzékenyen fogja érinteni, hogy az úttörő nagy parlamenti nemzedék több tagja nem is indul az idei választásokon. Valószínűleg az én hibám, de nem látom a méltó utánpótlást.
Megkérdeztük publicistáinkat: Milyen fontosabb közéleti-politikai és más események, folyamatok várhatók 2016-ban – világszerte és idehaza? Mitől tartanak, mit szeretnének? A remény is, az óvatosság is kötelező.
Alig töröltem ki szememből a meghatottság könnyeit (sok barátom tanúsíthatja, érzelgős férfiú vagyok), a kint és bent egyaránt szorongatott Angela Merkel pártja kongresszusán tiszta vizet öntött a pohárba.
Egy kis nőcske, aki rúzsos ajakával, szemtelenül rövid szoknyájával (kint a boka! kint a boka!), teste vonaglásával és pihe-puha sóhajával mást nem tesz, mint elűzi gondolatait, beletipor acélos férfilelkébe.
Hogy mást ne mondjunk, itt van például az USA felelőssége, amely évtizedekig menedéket nyújtott ennek az írónak nevezett ordasnak, aki odakint a farkasvermében alkotott, tizenhárom almafával körbeültetve.
Vader szuszogásában ott volt a mi kis diktatúránk, a kommunizmus, a hidegháború árnyai, a bizonytalanság dermesztő sötétje. Mindent bele tudtunk képzelni, miközben semmit sem képzeltünk bele. Féltünk tőle.
Ám a cél nem a nyugdíjpénztár költségvetési egyensúlyának megteremtése, az öngondoskodás gondolatának és gyakorlatának a meghonosítása. A cél a jövő évi parlamenti választásoknak a megnyerése.
Iohannis „új fiú” a dâmboviţai politika bugyraiban, de azért ő sem hihette el a különleges nyugdíjról rendelkező törvénytervezet benyújtóinak érvét, miszerint a honatyák nem fizetést, hanem „költségtérítést” kapnak.