Vélemény

Ahol jó a polgármester, ott több a remény a reményre, szinte maguktól alakulnak a kilátások. Az a két év, amelyet a falu elöljárójaként eltölthetett, már megvillanthatta a képességeit.

A volt szebeni polgármesternek alighanem megsúgták az égiek, hogy valamikor Románia államelnöke lesz, ezért nem igazította ki a nevét ’89 után sem. Inkább a földi praktikákhoz igazodik.

A világ legjobb terrorelhárítása sem tud mit kezdeni azzal, ha a tizennyolc éves gyerek a prófétához vágyik, s miután gyilkol, még fel is adja magát, mert számára a küldetés befejeződött.

A baj az, hogy a helyiekből verbuvált és sok dolláron felszerelt, agyonképzett seregen úgy ment át a prekonceptuális kalifátus, mint a közmondásos libán az alig emésztett táplálék.

Abban a pártközi egyezményben nem csak a hadseregnek nyújtott állandó támogatásról esne szó, hanem az oktatásra fordított költségvetési összegekről is. Törvény van rá évek óta.

Januárban megemlékezünk a madéfalvi veszedelemről. Most nincsenek ágyúk, a legnagyobb veszedelem viszont az, ha nem használjuk ki a demokrácia lehetőségeit.

Bjoza dicshimnuszokat zeng a vasgárdista múltjáról ismert Arsenie Papacioc gyóntató pópáról is. (Ezt tudjuk be idős korának?) És a vallással takarózik – akárcsak maga a vasgárdista mozgalom.

Csonkaország megrakva párolt rizzsel, Erdély szalmaburgonyával, Horvátország és Felvidék ideális befogadói a kétféle savanyúságnak, és az egész beborítva sült, rántott és töltött húsokkal.

Legyen együtt, mint a zenében és az ünnepben, úgy a mindennapokban is az emberiség nagy családja! Kevésbé fennkölten: a zenét vigyük ki a köztérre, ne a politikai vircsaftot!

Ők másak, mint mi, de mindenekelőtt rászorulók, akik nem azért vágnak neki egy-egy lélekvesztőn a Földközi-tengernek, mert Itália partjait elérve a mi európai jólétünket készülnek aláásni.

De azonos állam polgárai vagyunk. Éppen másságunk okán vagyunk említhetők. Évezrednél hosszabb ittlétünk okán-fokán. Mert nélkülünk nincs Erdély. S ha lenne, már nem az az Erdély volna.

Vannak, akik még hisznek a csodákban, a földi Messiásban, aki egymaga vezet be az ígéret, a jól végzett munka földjére anélkül, hogy a sokaknak ezért bármit is tenniük kellene.

Vannak, akik a nemzetáruló címkétől jutnak el addig, hogy még az sem lehetek, hiszen magyar sem vagyok, és vannak, akik hallani sem akarnak rólam. Voltaképp ez így van rendjén.

A kettős állampolgárság, nagyon rokonszenvesen, úgy indult, mint magánügy: aki akarja, megkaphatja. Azután közéleti dicsekvés, most pedig felülről irányított célszám lett belőle.

Probléma, hogy a Brüsszel és Moszkva közt hinta-palintázó, a mindkét centrumból érkező lehetőséget kihasználni igyekvő Szerbia hogyan képes egyensúlyozó tornamutatványait fenntartani.

Most már bármit leírhatsz, súgja bennem a kisördög. Magad ellentéte is lehetsz, prémium csomag. Kibontom magam a dobozból, lehúzom a szalagot. Még rajtam az árcímke.

Vajon közben, egy kocsonya és egy disznófősajt között eszébe jut-e mindenkinek, hogy mindannyian emberek vagyunk, akik szeretünk nem egyedül lenni nemcsak karácsonykor, hanem soha sem?

A rezsicsökkentéssel jól járt a kisember, és lehetett azt gondolni, hogy ezek is megszedik magukat, ugyanúgy mint a kommunista disznók, de legalább osztanak valamit a zsákmányból.

Johannis szüntelenül győzködi önmagát és őt alighanem túlértékelő híveit, hogy eljött a másfajta, újszerű politizálás ideje, és esküszik rá, hogy államfőként más lesz, mint Traian Băsescu.

A szólás szabadsága még működik, az emlékezés szabadsága még tiszta, a művészek alkotói szabadságát már csak pénz hiánya korlátozza. Szabad utazni, elmenni, kivándorolni, munkát vállalni.