Úgy látszik, a kormányfő idegei felmondták a szolgálatot, amiért neki, a kisökörnek, nincs megengedve az, amiből a másik – Jupiter – éveken át sportot csinált. ( „Ő miért, és én miért nem?”)
A giccs mindig is az érzelmeknek nem is elsősorban a tombolása, hanem sokkal inkább a meg-, a felmutatása. Önreflexíven sem tombolni nem lehet, sem felmutatni, milyen nagyokat érzünk.
Ha nagyon kíváncsiak lettek, akkor Lenin vagy Sztálin szervezett a kíváncsi millióknak egy jó kicsi információszerzési körutat a Vörös Hadsereg nevű turisztikai iroda keretében.
A kizárólagosság büszke felmutatása önkéntelenül is nevetségessé tesz. A rezervátum ugyanis többnyire csak a látogatónak jelent élményt, és nem azoknak, akiket oda zártak.
Itthon ugyanez a helyzet: a magyarság lépten-nyomon emlegeti, hogy kisebbségként szenved, és szegénységbe taszíttatott. Eközben a saját kisebbségeire legyint, és üldözi a szegénységet.
Derűlátásra is okot adhat Liviu Dragnea határozottsága. Az erdélyi magyarság számára a decentralizáció egyelőre fontosabb, mint az autonómia. Utóbbi az előbbi nélkül elérhetetlen ábránd.
Lényegében akkor sem volt nagyon más a világ, egy urambátyámos feudál-kapitalizmus, Európától elmaradott vidékiség. Ez a világkép nagyon is egyszerű, szeretjük azt, aki fizet egy kört.
A román államnak és vezető politikusainknak a ciántechnológia mellett át kellene venniük a becsületes országok rangsorában élhelyen járó Finnország példáját is.
Borbély Gábor úgy volt konzervatív, hogy számára mindig a katolikus hit egyéni és közösségi megtartásának a fontossága maradt elsődleges, tudta, hogy ki az Úr és ki a szolga.
Tőkés sosem volt rossz kommunikátor, egyszerűen nem is értem, hogy miért nem ragadta meg a lehetőséget, s már a felvetés elhangzásakor miért nem adta vissza sértetten a kitüntetést.
Vitázó partnereimet azzal szoktam leszerelni, hogy normális ésszel ítélve, mi nem magyarországi pártokhoz, hanem a magyar nemzethez tartozunk, már azért is, mert a pártok gyakran buknak.
Tényleg hasonlít a sorsa a Piaféra: a hangja megmenti a nyomortól, a művészete híressé és felkapottá teszi, zsenialitása divatok és ízlésváltozások fölé emeli.
Most, hogy 70 éves lett, szeretnék minden jót kívánni neki. Ki tudja, mikor találkozunk legközelebb, honnan kell újra kezdenünk, és hogyan ropog megint a bakancsunk a jégen.
Megszólaltak a falu öregjei is, akik a múlt század negyvenes éveiben már láttak munkát, és most nem akarták, hogy a kicsinyek is végigéljék azokat a szörnyűséges időket.
Erdély egyszerre sors és földrajz, kisebbség és arisztokratikus gőg, felmentés és búvóhely. Üzlet és alig titkolt lenézés. Első regényem kapcsán a kiadó ragaszkodott az Erdélyi történet alcímhez.
Jövőre is meg kell tenni a lépéseket az engedélyek megszerzésére, előzetes terv, helyszínek megjelölése, a rendezvény jellege, állaga, halmazállapota és nedvességtartalma feltüntetésével.
Megtörténhet, hogy nem sikerül. Hogy elbukunk. De mi legalább megpróbáltuk. Azokkal ellentétben, akik csak a lelátókról kiabálnak be.
Máris kész a pánik az újabb orosz betörésről, pedig minden egyszerűbb: annak ellenére, hogy Moszkva menti a szíriai rezsimet, a Kremlben senki sem hülye, és keresik a tartúszi kikötő megfelelőjét.
Majdhogynem elfeledték azt az igazi közösségszolgálatot, amelyet a hatalom nyilvános ellenőrzése jelent, márpedig bármiféle nemzetiségi önállósághoz nélkülözhetetlen demokrácia ezt követelné meg.
Egyik oldalon ez az erőltetett hazafias pöf és fesz, a másikon: minél jobban utálják Orbánt, annál inkább mi nyerjük a következő választást. Ez a teljes választék a büszkén ezeréves államiságban.