Vélemény

Nagyszeben briliánsan teljesített, valóban nagynak mutatkozott szervezésben is, és megmutattuk – ha szabad ezt így, többes számban leírnom –, hogy nem lehetetlen egyszerűen csak európainak lenni, azokat a szabályokat alkalmazni.

Ha Dăncilă tudta volna, hogy Szebenben az Európai Tanács vezetői találkoznak, ő pedig az Európai Unió Tanácsának elnöke, és tisztában lett volna azzal, hogy a két intézmény nemazonos, mentesülhetett volna a mellőzöttség érzésétől.

2019. május 9-én, az Európai Unió megalakulásának évfordulóján – az Európa-napon – immár teljes szépségében láthatjuk, hogy Romániában hol kezdődik és hol ér véget Európa: a jövő nemzedékének semmibevételénél.

A „hétköznapi” környezetünkre és éghajlatunkra gyakorolt hatásunk is éppen elég ahhoz, hogy hazavágjuk a Föld klímáját. Nem kellenek összeesküvések oda, ahol a tudomány is elég lesújtó állásponton van…

Tömegével vannak a sminkjüket szétsíró kislányok és a frusztrációtól tönkrement srácok, akik a lájkgyűjtésbe nyomorodnak bele.

Egy alapvető tanulság számunkra, romániai magyarok számára is adódik: mindenkinek, aki él és mozog, el kell mennie szavazni. Valóban sok, nagyon sok forog kockán. A mi sorsunk is, nem csak Európáé.

Mindig akadnak (főként) tanító asszonyok, mester- és gurunők, akik szerint éppen másképp kellene csinálni mindent, mint ahogy éppen.

A részvételre buzdítás helyénvaló, a közérthetőséget illetően én mégis Viorica (Bakikirálynő) Dăncilă miniszterelnökkel értek most egyet.

Csinos kis összeesküvés-elméletet lehet fabrikálni: a nagyváradi zászlóégető ügy elmaszatolásától a Teleorman megyei liberális kampányrendezvényig, szekérderéknyi adalék kínálja magát hozzá.

Frici mindig olyannak fogadta el az életet, amilyen. Szinte az utolsó pillanatig megpróbált dolgozni, a „ringben” maradni. Amikor érezte, hogy nincs több hosszabbítás, akkor is emberi tartással fogadta el a sorsot.

Kustán Magyari Attila: Ez a kőkemény írás pedig a mélyvízbe dob, és olyan vaslogikával vezet végig a valóságon, hogy csak úgy szédülök belé.

Ukrajnát sértett nacionalizmus kísértete járja át, amely Sevcsenko könnyű álmának ígérete helyett az erőszakos beolvasztás rémképével riogatja a nagyszámú kisebbségeket. 

A magyar Erdélyt még a román Ardealtól is fényévek választják el. Transilvaniáról és a róla szóló mondatokról, sőt narratívákról nem is beszélve.

Ma már az átlagolvasó azt és úgy fogyasztja a tartalmakat, amit és ahogy azt a közösségi oldalak az arcába tolják. Személyre szabottan, mindenkinek a szája íze szerint valót.

Néhány eleme annak, ahogyan London, a világváros forradalmasította a közönségrégészetet, azaz régészettudomány és nagyközönség párbeszédét és élő kapcsolatát.

Mi itt, Kelet-Európának ebben a csücskében igen sajátos szabadságdeficitekkel küszködünk. Az orwelli teleképnél lassan veszélyesebb a román nemzetféltők ténykedése.

.

De hát mit is válaszolhatott volna? Azt, hogy Isten ugyan mindent megadott Romániának – de a szociáldemokraták még ennél is többet loptak?

Minden viszonylagossá válik, ami ezúttal nem egy új értékrend, inkább friss mérték-trend felülkerekedését jelzi.

Miközben mindenki mindenkivel csatározik, és kisebb-nagyobb harcok áldozataivá válunk nap, mint nap, nem akarunk szembenézni saját gyengeségeinkkel, saját hibáinkkal. Előítéleteinkkel.

Azokhoz a korokhoz képest, amelyekben „mindenki tudta, hol a helye”,  másként fest a mostani, mert láthatóbbá váltak skizofrén állapotaink, azaz az érzésünk, hogy nem tudjuk, „kik is vagyunk valójában”.