Vélemény

Megkérdeztük publicistáinkat: véleményük szerint ki nyeri az amerikai elnökválasztást, milyen arányban? Nem mindenki jósolja Hillary Clinton győzelmét, és enyhén szólva nem mindenki számít jóra utána. 

Nem a siránkozó kis testvér szerepét kell megjátszani, hanem egy egész ország életében részt vállaló, egyenrangú politikai erő közösségi és közösségre kisugárzó szerepét kell hangsúlyozni. 

A nyilvánosság befolyásolásának, a propagandának és a manipulációnak az eszközei egyre pervezebbül tökéletesednek. Átveszik a korlátozás szerepét, meghagyják a (vélemény)szabadság látszatát. 

Évekig elleszünk így, kicsit mindig szörnyülködve, kicsit mindig megnyugodva, hogy a legnagyobb sérelmek nem velünk esnek meg. Amíg pláza van, addig a sajtószabadság kérdése nem is érthető. 

Mindenki tudta, hogy Klaus Iohannis nem „román”, sőt, megválasztásának és ismét kútba hullott reményeinknek egyik fő oka éppen ez volt. Meg aztán ugyan mivel lenne románabb a Klaus név, mint a Werner?!

Ha én tősgyökeres román lennék, mindenek ellenére inkább alapoznám az állam jövőjét a székelyek, általában a romániai magyarok többségének lojalitására, mint az USA világhatalmi státusának örökkévalóságára.

Az autonómiára vágyó kárpát-medencei magyarságnak érdemes elgondolkodnia azon, hogy a modellben van-e a hiba, vagy pedig a kivitelezőben. Kivédhető-e, hogy az autonómia a saját diktatúránkká váljék?

A parlamenti képviselet fontosságát azok az Erdélyen kívüli személyiségek is felismerték, akik az Erdélyi Magyar Néppártot arra intették, hogy ne támogasson független jelölteket az RMDSZ ellenében.

Nem az a kérdés, hogy Moszkva hatása Washingtonra rokonszenvesebbé teszi–e az oroszokat világszerte, s nem kérdés, hogy ki Moszkva favoritja, csak az kérdés, hogy ha Clinton győz, mi lesz az orosz válasz.

Van közöttük még egy lényeges összekötő kapocs: mind a négyen erőteljesen kötődnek a szülőföldjükhöz, s úgy gondolják, hogy annak hagyományos értékei mellé fel kell zárkóztatniuk a tudományos értékeket is.

A magyar-orosz kapcsolatok pillanatnyi állása sem igazán a realitások körül forog a hazai megítélésben, hanem csupán ellenzékiség és kormánypártiság egyszerűsítésében nyilvánul meg. 

Arról már nincsenek híreink, hogyan viszonyult Brâncuşi szoborparkjának további szobraihoz, nem tudjuk, csücsörített-e a Csók kapunál, netán felmászott a Végtelen oszlopra, hisz igazából ott lenne a helye. 

Tisztában vagyok vele, hogy aki ezt az ötletet felvette a választások előestéjén, jót akart. Vagyis hogy a helyi adók maradjanak nagyobbrészt a befizetőknél. Ez minden centralizált államban probléma. 

Fontosabb legyen a hideg sör és a meleg virsli, mint a folytonos dicsekvés, hogy mi fizettük ki elsőként a csekket a tömbházban, és nekünk köszön előre a gondnok és a gázóra-leolvasó.

Mi volt az az átfogó és lényeges kérdés? Miért kellett volna az RMDSZ-nek aggódnia bármiért is? A magyar kormány az eddigiek során számtalan tanújelét adta annak, hogy kiválóan kezeli a nemzet gondjait.

Ott a Bakaruhában, a Hideg napok, a Szegény gazdagok – a filmek. Tessék ítélkezni, ha már nem bírunk magunkkal. A művész magánélete senkire nem tartozik, hacsak ő maga úgy nem dönt, hogy megosztja. 

Az egymással gyakran szembenálló nézeteket, véleményeket amolyan Iohannis-módszerrel lehetne összebékíteni: mindenkinek igazat adva és közben senkit sem megsértve. De miként lesz ebből tudományos program?

Erdogan azt is megüzente: az elmúlt évtizedekben ahány nyugati beavatkozás volt, hogy a régió vezetőit demokratizálják, az mind becsődölt, nem ártana hát szunninak hagyni Moszult, s nem alakítani ezen. 

Amerika ugyanis mindenki – oroszok, magyarok, cigányok, értelmiségiek, homoszexuálisok, ateisták stb. – ellen megvédelmez bennünket, s a rakétapajzs égisze alatt leplet borít a náció állapotára is. 

Eredmény: a beteg gyerek szülei nyilatkozatra kényszerültek, kiderült, hogy nincs iskolapszichológus talán az egész városban/megyében, a tantestület tehetetlenül áll a betörhetetlen tanuló jelensége előtt.