Vélemény

Gondolom, sokaknak ezért lett elege a demokráciából. Kapcsolatok, hiúságok, szeszélyek árnyalják, változtatják meg alapjában véve jóhiszemű emberek véleményét is, akik nem euróezrekért húzzák az időt.

És egyre hangsúlyosabban fog megjelenni az európai kormányokban a menekültügyi-migrációs biztos, államtitkár, miniszter mint kötelező kabinettag. Akár az obligát poroltó a gabonaraktár tövében. 

A három kisgyermekkel várakozó szíriai, magát kurdnak mondó nő szavai jutnak eszembe, aki a kezébe nyomott pelenka csomag láttán könnyes szemmel azt mondta, „Mindig tudtam, hogy vannak jó magyarok is”. 

A „nincs igazság” állításnak meglepő módon azt kell jelentenie, hogy én vagyok az egyetlen, aki igazat beszélek, hiszen az általam kimondott mondat megkérdőjelezhetetlenül igaz. Bárki tapasztalhatja! 

A megértés, az együttérzés, a szolidaritás erősebb kell hogy legyen szalagcímeknél: a történetek, soha nem célpontokat, nőket, migránsokat, magyarokat vagy keresztényeket mutatnak, hanem embereket. 

Érdekes szakmai és etikai kérdés lenne megvizsgálni, jó-e, ha az ősközösségi médiából (az Udvarhelyen fotózgató jászvásári diák, illetve a szöcske pártelnök oldaláról) kritikátlanul emelünk át álhíreket. 

Lehetnek rosszindulatú páciensek is, akik feljelentik az orvost, hogy kikövetelte a borítékot. Az orvosnak tehát mondjuk elismervényt kellene aláíratnia a beteggel, hogy önszántából adott hálapénzt. 

Ez a rövid bevezetést voltaképpen mentegetőzésnek, illetve magyarázatnak szántam arra, hogy a tudományoson kívül semmiféle címet nem említek az elkövetkezőkben, amelyben a múlt hét végén Csíkszentdomokoson megtartott, IV. Márton Áron emlékkonferencia néhány vonatkozását szeretném előtérbe helyezni.

A kommunikációs zsenialitás, amellyel a Fidesz meglovagolta a kérdést, bűvészmutatványnak bizonyult. A kerítés nem jó semmire, a határőrizet a jelenleg érvényes nemzetközi szabályok megtartásával nem tudja kizárni a menekülteket, marad az a megoldás, hogy EU segítséggel emberi körülményeket teremtünk számukra átmenetileg, és hozzásegítjük ahhoz, hogy eljussanak azokba az országokba, ahol befogadják őket. Hogy ne kelljen tömegesen belehalniuk az utolsó szakaszba.

Az igazi idiótákat a közkeletű nézettel ellentétben ne a mindennapi élet környékén, az átlagemberek, akár a tanulatlan és félrevezetett emberek között keressük, lelőhelyeik magasabb régiókban vannak.

És épp ez a törzsi mentalitás, amely pillanatok alatt ellenőrizné le az idegenről, a félismerősről, hogy velünk van-e vagy ellenünk, mert ha nincs velünk, akkor esélye sincs, szóval ez teszi egyre fullasztóbbá azt, amiről lelkesen magyarázzák, hogy minden nappal egyre fullasztóbbá válik. Hiszen csak mi szellentünk oxigént, a többiek mind mérges gázokat eregetnek a közbeszéd szűk szobájába.

A Rozsdatemető nagyon szép könyv. Nem csoda: ilyen címmel nem lehet rossz regényt írni. Spiró állítólag egy egész félévet szentelt neki az ELTÉn. Egy gyilkosság szenvtelen tőmondatokban megírt krónikája.

De egyáltalán nem háláról van szó, és ezt a „kedvezményezettek” is tudják. Hanem félelemről.  A boríték elfogadása pedig, túl az erkölcsi aggályokon, igenis törvénysértés, mert erősen kétlem, hogy az egészségügyi dolgozók adóbevallási ívein ott sorakozna a „hálás” betegek hozzájárulása családi költségvetésükhöz.

Húsz évvel ezelőtt 1,2 millió megélhetési migráns szivárgott át a román–spanyol (légi)határon. A 2008-as válság miatt hazajött/továbbment 0,2 milló, egymillió még mindig ott van. Beilleszkedtek, elvannak. 

A píszí programszerűen arra szolgál, hogy bizonyos vélekedéseket, beszédmódokat, argumentumokat kiiktasson a politikai közbeszédből. 

A gazdagság és az ész nem járnak együtt Amerikában sem, a „pénzen mindent megveszek” mentalitás nálunk is érdekes történeteket generál. Meggazdagodott emberek hirtelen országot akarnak vezetni, tudományos címet birtokolni, stadiont építeni, megtalálni Petőfi csontjait, vagy megmenteni a világot valami fenyegetéstől. Nekik sem könnyű.

Iohannis nem bukott még meg. Még. Még mindig az ország legnépszerűbb politikusa. Ám – ha nem cselekszik, ha néma és gőgös marad – ezt a bizalmat gyorsabban elveszítheti, mint amennyi idő alatt Románia földi megváltójává vált.

Klaus Iohannis immár kilenc hónapja az ország elnöke, de még halvány jelét sem látjuk annak, hogy hozzákezdett volna ígéretének teljesítéséhez, a „jól végzett munka Romániájának” megteremtéséhez.