Vélemény

Azért még reménykedjünk. Például abban, hogy Gábriel arkangyal szárnyai alatt is élnek még. Olyanok, akik mindenféle megszállás alatt képesek megőrizni saját emberségüket, méltóságukat.

„Áldozatok voltak, megrongált, ellenállásra képtelen idegrendszerüket vak eszköznek használta fel, hogy kimondja önmagát, a titokzatos és örök emberi tartalom” – elemzi Szerb Antal a jelenséget.

Miközben az EP-választások küszöbén Brüsszel aggódik a szélsőjobb térhódításáért az uniós államokon belül, nem teheti meg, hogy közben egyetlen elítélő szava sincs az ukrán szélsőjobb ellen. 

Odaát, az Óceán túlsó partján nyüzsgő kémközpontban tisztában vannak vele, hogy a patakmartján elhelyezkedő ókori nevű piacra járok, és ott Kopácséktól szoktam pityókát vásárolni. 

Már nem is tartják kamikázé akciónak az önálló indulást az EP-választásokon. Esélyünk van mandátumot szerezni! – mondják az EMNP elöljárói. Nekem óhatatlanul eszembe jut a 6:3.

A baj azzal van, hogy ezek az emblematikus nevek, címek, eszmék többet jelentenek szoborként, utcatáblára festve, politikus által kimondva, a tömeges használatban, mint az olvasószoba légkörében.

Beleuntak a vállalkozói kedvet visszafogó bürokráciába, a zsebet és lelket egyformán kifosztó maffia- és csúszópénzrendszerbe, az erkölcstelenségbe – és a komolytalanságba. 

A tévének köszönhetően van lehetőségem a civilek magatartását tanulmányozni, s bizony mondom, sokkal gonoszabb dolgokat látok, mint amennyit felnőtt, komoly emberektől elvárok. 

Az eset alkalmat nyújt arra, hogy visszatekintsünk az elmúlt két évtized néhány, a romániai magyarságot érintő ötletelésére, amely a határnak hol az egyik, hol a másik oldaláról indult el.

De vissza a szélekre! Bölönire és játékosára. Van köztük egy olyan hasonlóság, amely élesen meg is különbözteti őket: a nagyobb játéktérnek, Európának a két ellentétes legszéléről érkeztek.

Ahogy a lelkes európaiakból, az igazság törpe bajnokaiból közömbös gyilkosok lesznek, nem nagyon van mit tenni. Vagy ő, vagy én, függ felettük a gyilkos dilemma, amelyre minden percben felelni kell.

Hányan változtak meg abban az értelemben, hogy nem mindent az eleinte remegő térdű áhítattal, aztán foncsoros keserűséggel, később vitézi messzenézéssel emlegetett „anyaországtól” várnak?

A törvényt kihirdetik, egy hónapig ízlelgetik, meglelik a kiskapukat, majd újabb szegők támadnak, akik szegről-végről mind rokonai egymásnak: a Nemzeti Korrupció Pártjának tagjai vagy tagjelöltjei. 

Mifelénk szinte törvényszerű, hogy jót tesz a politikusi imidzsnek egy-egy titkárnő, kabinetfőnök, könyvelő, modell vagy bármiféle nő felbukkanása a feleség mellett. 

A nagyobb román részvétel csökkenti az esélyeinket, hogy három vagy akár két képviselőt juttathassunk be az EP-be. Amúgy sem nagy az erdélyi magyar választói kedv.

Várjuk, hogy Petőfit is kikezdjék, mert sok borverset írt. Mennyire aktuális Széchenyi 170 éves mondása: „Mások nem tudnak nekünk annyit ártani, mint amennyit mi ártunk önmagunknak!” 

„A magyar baloldal és a liberálisok hosszú időre jóvátehetetlen bűne, hogy évszázada hagyják magukat kirekeszteni a nemzetből és a hazából.”

A kormányfői ebédről természetesen a sajtó is megkérdezte, és minderre Ghiţă pásztor büszke volt. Mint kifejtette, szívesen fényképezkedik állatokkal is – hát még egy miniszterelnökkel! 

A klasszikusok, lexikonok méterre vásárolt sorozatai ugyanúgy szellemi képet rajzolnak tulajdonosukról, mint a Kriterion tarka gerincei, vagy a székely remekíró halinába csomagolt kötetei…

Vártak a csodatétrelre: bénák-sánták táncra perdülnek, képviselők ülnek át, sőt grivicai Szent Vasile Roaită/Ponta – Krisztus munkásmozgalmi alteregója– menten leszállítja az üzemanyag árát.