Vélemény

A sci-fibe illő cím nem egyéb suta captatio-próbálkozásnál. Ezért „a birodalom újra visszavág és viszont” epizód forgatókönyv-vázlata helyett apró múltbeli törénet-töredék, nosztalgia kolonctól mentesült emlékkép-sorozat.

Jogászi agyafúrtságával pedig rájött arra, hogy minek ekkora hajcihőt kavarni, amikor minden botrányt elkerülve szinte megtámadhatatlanul is el lehet érni a hőn vágyott célt.

Magyarország nyíltan vállalja „nacionalizmusát”, Románia kisebbségbarátságával tüntet, imádja azokat a németeket és zsidókat, akiktől Ceaușescu alatt megszabadult… 

Már hallottuk, hogy a CEU-t be kell zárni, mert Soros. Már azt is halljuk, hogy a Sapientiát is bezárhatják, mert Orbán. Még nem hallottuk, hogy egyiket sem kell bezárni. Mert nem kell bezárni egy egyetemet.

Itt már minden fordítva van: a tehetségkutató nem tehetséget, hanem pénzt keres, az egyetem butít és a civilek a kormány csöndes drukkerei.

Az Európai Unió kinőtte azt a korszakot, amikor egyszerűen gazdasági és katonai együttműködésre alapozta a jelenét, a jövő olyan kihívások elé állítja az uniót, amelynek megoldásához jóval többre van szükség, mint acélra és fegyverre.

Naivságból vizsgáznánk jelesre, ha elhinnénk Toadernek, hogy az amerikai nagykövettel való találkozó egyszerű kronológiai baleset, hogy Brüsszelben nem voltak megbeszélései, és hogy az államfővel való négyszemköztin pusztán átlagos infócsere zajlott.

De végtére mire is jó az a fránya doktorátus? Egy normális világban többnyire azoknak van szükségük rá, akik akadémiai pályára készülnek, egyetemen akarnak tanítani, vagy pedig különös módon érdeklődnek valamilyen tudományág, téma iránt.

A demokrata diadalmámor is tévesnek bizonyulhat. Az a közhangulat, mely Trumpot hatalomra juttatta, Trump esetleges bukásával sem fog eltűnni. Ha ismét a demokraták kerülnének is hatalomra, aligha folytathatnák ott, ahol abbahagyták.

Talán pont vele kezdődött el, hogy a látszat olykor mindennél fontosabb lehet a politikában. Fontosabb a felkészültségnél, a talpraesettségnél, a kvalitásoknál. A választóknak playboy kell ugyanis és nem szakember.

Most, amikor így összeért az időkontinuum spiráljában a szabados jövő és a zárkás múlt, mit és miért lehetne még leírni? Mi haszna a firkásznak? A mihasznának...

A populista elemekkel feldúsìtott mai nacionalizmus eleve rendszerellenes. Alaposan kiaknázza a társadalomban létező rettegéseket.

Hát, ha most mindezek után Magyarország beperelné a Heinekent, hogy sörcímkéivel a kommunista önkényuralmat terjeszti, akkor ezzel világszerte tanúbizonyságát adná a pompázatos magyar humornak. Még Hofi is elismerően csettintene hozzá…

Lett volna tehát amiről racionálisan egyeztetni. Egy előítéletmentes, kulturált eszmecsere mindkettőjüknek, s ezzel Amerikának, Németországnak és a világnak is hasznára válhatott volna. 

A szülők, az iskola, a barátok elhanyagolták, nem eléggé integrált a társadalomban, és nincs felkészítve sem arra, hogyan járjon el az internetes veszélyek ellen, sem arra, hogy a problémái, kellemetlen titkai miatt megillethet valakit a bizalmával.

Ami erőszakos, az csak az erőszak nyelvén ért, csak akkor hátrál meg, ha puhány tiltakozás helyett elszánt engedetlenséget lát. De vajon nem veszítünk többet így, mint amit nyerünk?

Trump győzelme, a Brexit és a küszöbön álló franciaországi, majd németországi választások – íme környezet, amelyben sikerült megállítani az intoleráns, populista erők előretörését.

Valóságos Titanická változtatnák az országot, méghozzá alig néhány perccel a jégheggyel való találkozás előtt. Minimálbér és nyugdíjemelés, adók, illetékek eltörlése, a négyezer lej alatti fizetések megkétszerezése...

Mi maradt abból a hitből, hogy a lehetetlen sem valószínűtlen, ha mi úgy akarjuk? Lánglelket táplál-e az ifjú lelkekben a szülőföldszeretet fuvallata, vagy forgószéllé változott, amely szétszórja gyermekeinket Nyugatra.