Vélemény

Borbély bejelentette, nem folytatja. Másokról is hallani. Jön a középgeneráció, és nyakában liheg – nos, nem is liheg olyan erősen – a fiatalok serege. Akiknek a „fejére másképp tapad a haj”.

Pénz és humánum kérdése. A pénzről azt mondják nincs elég, holott mi vagyunk a fejlett világ, azokhoz az országokhoz képest, ahonnan menekülnek ezek az emberek, maga a paradicsom.

A rendszerváltást követően a gyerekdemokráciáknak ajándékozták a jóságos nyugati nagybácsik az összes ramaty gépkocsit és ócska toronyórát üzletláncostul.

Az RMDSZ újratervezési kísérlete nem sikerülhet, ha az nem egyidőben és egyirányban történik az erdélyi magyar társadalom újratervezésével.

Vagyonos potentátok félnek tőle, hogy ezentúl rács vár majd minden gazdag emberre, abból kiindulva, hogy Romániában csakis tisztességtelen úton lehet meggazdagodni.

A hasonló történelmi példák sok esetben azt mutatják, hogy a kisebbségből érkezett, akár választott vezető az adott ország többségi lakosságánál is „nemzetibb” akar lenni.

Nem mehetünk el azon sejtetések mellett, hogy a Jobbik tapolcai győzelme is említett személy tevékenységének következménye. Itt egy kicsit áttételes a fifika, de két lépésben megérthető.

A magyarok szervezte megnyilvánulásokon mindig lelkesen fogadták azt a román politikust, közéleti személyiséget, aki empátiával közeledett a romániai magyarsághoz, helyi közösségeihez.

Aki nem ábrándozik, az a valóságot sem érdemli, hiszen mint Wilde mondja valahol, olyan térképet, melyen nem jelenik meg az Utópia nevű állam, nem is érdemes a kezünkbe venni.

A jó irodalom eltünteti a nemzetiszínű kukák rögeszméjét, a kétnyelvű feliratok mizériáit. Cinkosságot és közösséget teremt a felismeréssel, hogy mennyire közösek a problémáink gyökerei.

A szociáldemokrata kormány pedig köszöni szépen, kiválóan érzi magát, gyakorlatilag nincs ellenfele, a kormányfő megszilárdította pozícióját, ügyet sem vetve Klaus Iohannis Facebook-bejegyzéseire.

Katonaemlékekkel nem lehet szórakoztatni a fiatalokat, mi is untuk egy idő után saját apáink, nagyapáink emlékeit, utódainknak sem jelent többet már, ha egykori jogfosztottságunkat ecseteljük.

Moszkvának van a recesszióra néhány bejáratott ellenfogása, közöttük első helyen szerepel a feltupírozott patriotizmus, a keménykezű cár atyuskába vetett, központilag feltétlenített bizalom.

Olyanná formálni az erdélyi magyar társadalmat, amilyennek 1990 szeszélyes tavaszán láttuk: önösszeszedettnek, egymásrafigyelőnek. A mai erdélyi magyarság nem olyan, mint a tegnapi.

Körülbelül meghaladtuk azt az állapotot, amelyben hazaárulónak nevezték azokat, akik szóvá tették, hogy visszaélések vannak a magyar állampolgárság osztogatása környékén.

Amikor soha nem tudni egészen pontosan, hogy a romániai magyar politika, érdekvédelem és közigazgatás háromszögének éppen melyik oldalán találtatunk, ki a civil és ki nem, ki hová tartozik.

A korábbi berendezkedésben az sem nagyon történt meg, hogy a kormányt hagyják dolgozni. Az új államfő példásan együttműködik a miniszterelnökkel: hagyja, hogy az tegye, amit jónak lát.

Nem győzte kivárni, hogy elfogadható árat kínáljanak, bár anyagi helyzete okán messze nincs ráutalva a különbözetre. Nagy a felzúdulás a településen, nem szívesen látott vendég idehaza.

De miért lenne neki annyi? Miért lenne jó egy olyan szituáció, ahol a népharag (mely sosem disztingvál) hírnevétől és egészségétől is megfosztaná, mondjam így: verbális ellenfelemet?

A fantázia különös dolog: nem muszáj látszania, attól még működhet belül. De olykor közösségbe is kell kerülnie, áttörnie mindenféle gátakat, gátakon, diadalmasan megjelennie a világ előtt.