Vélemény

A jelen mintha nem létezne, a jövőnket feléltük. Itt maradt hát a múlt, jobb híján. Ezzel majd elleszünk, erre kiírnak pályázatokat, ebből könyvet lehet írni, előadásokat tartani meg elvitázgatni a tévében.

Bármerre néz az ember, Nyugat-Európában mindenütt félig, vagy félig sem gondolt gondolatokkal találkozhat. A politikai elit vagy nem képes, vagy nem hajlandó tovább látni az orra hegyénél.

Miért lehet normálisnak nevezni egy országot, ahol három hónappal az elnökválasztás első fordulója előtt jó eséllyel választhatsz az aktuális államfő... és az aktuális államfő között?

Egy öngyilkosság egy közösség elbukása. Minden bizonnyal az öngyilkosság jelentős részét beszűkült tudatállapotban hajtják végre, ezért nem lehet azokat előre kiszámítani, így elkerülni is nehéz.

Kifejezetten örvendek annak, hogy a Coca-Colának sikerült egy állig felöltözött, ölelkező férfiemberpárt ábrázoló fotóval „botrányt” kavarnia.

A rendszerellenesség pedig meglehetősen demokratikus. Ha nem létezne, akkor még a rabszolgaságot nyögnénk, mert nem lett volna, aki felszámolja azt, ahogyan később a feudalizmust sem.

Kiderült, hogy az ország déli részében a maffia szétosztotta egymást között a hatásköröket. Craiova a bankkártyák lenyúlására szakosodott, Vâlcea megye a számítógépes bűnözésre, Caracal és térsége pedig a lánykereskedésre.

Az angolok nem csak ellenünk teszik, amit tesznek, hanem bizonyos értelemben értünk is. Az persze már az Unió új vezetőitől függ, hogy (ők legalább) képesek lesznek-e levonni az őket érintő konzekvenciákat.

A nők esetében a pszichés blokád feloldása a legnagyobb kihívás, annak a képességnek az elsajátítása, hogy megfelelőképpen lereagálják a fizikai támadást.

Az épületet, ahol meggyilkolták Alexandrát, úgy nevezik, hogy a ház, ahol meghalt a remény. De a remény szikráját a 112-es segélyszolgálat épületében, a Különleges Hírszerző Szolgálat, az országos rendőrség székházában oltották ki.

Nem sok hitele van a szónak, de nem azért, amit a liberális értelmiségiek  az olvasók szemére vetnek (miszerint mosdatlan bunkók), hanem azért, mert a sajtóról nehéz elhinni, hogy valaha is a társadalmat szolgálta.

A politikum sorozatban kúrja el a parasztvakításból meghirdetett reformprogramokat, a nép pedig bambul, mankóra támaszkodva, tátott szájjal, és örül, hogy kapott még egy napot a fennvalótól.

A felületes szemlélő azt jósolja, ismét a föld alá bukik a település történelmének pataka. Csakhogy a helybéliek nem akarnak ebbe beleegyezni!

Nem egy népszerű megállapítás, tudom, de ahhoz, hogy „a hatóságok” ne így viselkedjenek vészhelyzetben, nekünk is fel kell hagynunk ezzel a kártékonyan megengedő hozzáállással.

Ha Orbán Viktor érveit sorra vesszük, tényleg egyértelművé válik, hogy nem a liberalizmussal van baja, hanem – tételesen is – a neoliberalizmussal. De azzal minden – valóban racionális – gondolkodónak van baja.

Roppant elkeserítő és egyben félelmetes, hogy egy ilyen tragédiára sor kerülhetett, úgy, hogy Alexandra a 112 hívásakor még reménykedhetett abban, hogy talán megmenekül fogvatartója, későbbi gyilkosa karmai közül.

Túlzás-e, ha azt mondjuk, hogy a kislány halálban a törvényszegéseiket a törvénytisztelet ürügyével elkövető személyek is bűnrészesek? Vagy éppenséggel, ha azt állítjuk, hogy a tettes cinkostársa a működésképtelen román állam is?

A tudománynak és a kutatóknak nem szolgálni kell a politikusokat és az ideológiai diktátorokat, hanem a társadalom jólétéért, az egyetemes emberi fejlődésért és környezetünk megértéséért kell tenniük.

Igencsak „kellemetlen”, hogy a rendszer működésképtelensége ellenére is el kell látniuk a betegeket, arra viszont nincs garanciájuk, hogy a biztosító finanszírozni fogja a szolgáltatásokat, így ezeket a saját zsebükből kellene kifizetniük.

A magyarellenesség jegyében született Kis Antant kapott léket. S számos jelből ítélve ma már a szlovákok és a csehek is fontosabbnak tartják azt, ami a Duna-medencei népeket összeköti, mint azt, ami szétválasztja.