Magyarországon a sajtószabadság – mindkét oldalon – szinte már határtalan. Bárkit gátlástalanul lehet megszégyeníteni, kiröhögni, semmibe venni.
Nyolc óra? Minimálbér? Szakszervezet? Hát hol élünk, Szodomában?
A fesztiválok és karneválok felfüggesztik a valóságot és a társadalmi együttélést szabályozó törvényeket.
Nincs is baj akkor, ha a klasszikus mitológia, irodalom vagy legendárium elemeit értelmezzük újra és újra, hisz ott szinte határtalan szabadság jár a rendezőnek.
A mai fiatalok sem dédelgetnek tejjel-mézzel folyó álmokat, csak normális életet szeretnének élni. A Jancsik és Juliskák talán még a boszorkákkal való közös élettől sem riadnának vissza.
A fiatalok sem veszik majd tömegével az utat Kolozsvárnak, Budapestnek vagy Londonnak, hiszen újra lesznek székek, mélyebb értelmet nyer az itthoni élet.
A nyugdíjak megháromszorozásának ötletét pedig a tudományos-fantasztikus irodalom olyan óriásai is megirigyelhetnék, mint Stanislaw Lem, Ray Bradbury, Isaac Asimov…
Az olvasás hülyeség, az érvelés trükk, a vita a gyengéknek való. Helyette itt a kinyilatkoztatás és címkézés.
Nem az a baj Orbán Viktor tusványosi beszédével, hogy sokan és sokféleképpen kommentálják, hanem az, hogy a kommentelők közül a legtöbben nem is hallották, nem is olvasták azt.
Ezt nekünk is el szokták mondani néha, olyan helyzetekben, amelyekben a taps az utolsó dolog, ami eszünkbe jut.
A nyugati világ – elképesztő katonai hatalma dacára – a szó szoros értelmében összeroppan a zömében elvakultan vallásos és mind gyorsabb ütemben gyarapodó külvilág nyomása alatt.
Talán nem csak az irigység gerjesztette haragra Zeuszt, amikor az istenektől a tüzet elcsenő és azt az embereknek ajándékozó Prométheuszt megbüntette, hanem az aggodalom is.
A kormány legnagyobb sikereként valójában éppen azt könyvelhetjük el, hogy egyelőre túlélte a „Dragnea-kormányok” hat hónapra szabott életidejét!
A társadalom egy része hajlamos úgy tekinteni a kutyásokra, hogy ők valamit pótolni akarnak a kutyájukkal, ami hiányzik az életükből.
Klaus Iohannis ismét keresztbe tett a magyar diákoknak. Egyelőre ennyi valósult meg nagy csinnadrattával beharangozott oktatási reformjából.
A brüsszeli elitnek van amitől tartania. A Magyarország és Lengyelország ellen indított perek és eljárások a megfélemlítést szeretnék szolgálni.
Románia az elmúlt 100 évből nagyjából 50-et töltött diktatúrában és a másik felét (1918-1938, 1990-2018) pedig leginkább útkeresésnek, átmeneti kornak nevezhetjük.
Egy dolog magyarázatot keresni a rasszista megnyilvánulásokra, és teljesen más azokat normális viselkedésként, „genetikai és kulturális örökségként” beállítani.
Az oroszországi futballtorna egyik legszimpatikusabb szakembere azt kéri a hatóságoktól, közéleti előkelőségektől, hogy ne jöjjenek többé a csapat öltözőjébe jópofizni,
Romániának tehát összesen hat himnusza volt, így nem csoda, hogy különféle külföldi események alkalmával a rendezők nem egyszer valamelyik korábbi himnuszt játszották le.