Vélemény

Paradox módon a PSD most juthatna – végre –  a hullámvölgy aljára, ahonnan már csak egy esélye van: kikecmeregni (vagy, adjunk még egy sanszt: eltűnni ebben a formában).

A romániai illetékesek nyomban lecsapják a kagylót, mihelyt megkérdezik tőlük, hogy „do you speak english?”, ezért mi egyebet tehetnének, más országokba mennek...

A társadalom egyre nagyobb része érzi úgy, hogy a politika elárulja a közösség voltaképpeni érdekeit. Mindenki csupán a sajátjait hajszolja. Így aztán mind erőteljesebb az igény egyfajta társadalmi összefogásra.

Európa a román elit egy része számára nem más, mint a giccses reklám a tévében, a különbség, hogy ezúttal nem a mosószert értékesítenék, hanem önmagukat, cserébe a voksokért.

Mi, magyar választók egy hetet vártunk arra, hogy a jelöltek üzenjenek az ország lakosságának több mint 10 százalékát kitevő kisebbségeknek. Ez végre kedden meg is történt. Meg nem is.

A fogadóirodák bukmékerei szerint ugyanis Klaus Iohannis győzelménél a szorzószám legfeljebb 1,07. Aki tehát a jelenlegi államfő újrázására szavaz, az jóformán semmit sem nyer.

Tervezni-álmodozni csakis valamilyen konkrét háttérrel lehetséges; tények, statisztikák és szimulációk függvényében. Vagy éppen dacára azoknak.  Mert kezdeni kell (végre?!?) valamit ezzel az országgal.

Nem kell mérőműszer ahhoz, hogy szolidárisak legyünk, elég rájönni arra, hogy egyikünk sem a világ közepe, egyikünk sem kell versengjen magyarságtudat-olimpián.

A másként gondolkodók megbélyegzése minálunk is úzus. Főként az interneten, de a nyomtatott sajtóban is. S a megfélemlítési kampányok áldozatai minálunk is önmagukra vannak utalva. Senkinek sincs bátorsága védelmükre kelni.

Ha annyiszor egy lejt fordítanánk a szegények megsegítésére, ahányszor ma frissítettük a Black Friday-es oldalakat és applikációkat, akkor talán a feszületeken függő Jézus szemét sem kellene fekete lepellel eltakarnunk szégyenünkben.

Hálás vagyok az akkori zendülőknek, hogy bár a fizikai szükségletekre, s elsőként nem a szabadság eszméjére, szükségletére való hivatkozással, de bátrak voltak, hogy megadják a hangot a romániai forradalomhoz.

A jelenlegi elnök aligha táltosodik meg a következő ötéves tervben, az exkormányfő pedig még mindig távol áll az álamfői munkakör minimális követelményeitől.

Korlátlan hatalommal rendelkeznek, a velük szövetkezett politikusok, bírák, ügyészek védelmét élvezhetik, akik, nyilván, maguk is részesülnek a milliárdos fekete pénzből.

Kínos népámítás, ami zajlik, és a távol maradók egyre nagyobb aránya jól mutatja, hogy egyesek nem tudnak, mások nem akarnak részt venni a cirkuszi mutatványoknak megtapsolásban.

Egyetlen ember van, aki valóban tudja, hogy mit akar, Erdogan. S ő zavartalanul végig is viszi akaratát. Nem is csinál titkot belőle. Megvannak hozzá az eszközei is. Nem utolsó sorban a mi európai ostobaságunk…

És ezúttal is lejárt szavatosságú politikusokat juttatott az istenadta nép a második fordulóba. Igaz, hogy többségi kihívóikról sem lehetne azt állítani, hogy Európa, az ország megújítására alkalmasok lettek volna.

Klaus Johannis megnyerte az elnökválasztást, majd beadta a felmondását. A mondat első felét én találtam ki, a másodikat egy mesterséges intelligencia (MI).

A kultúrában való jártasság ma is trendi, és az lesz mindenkoron. Megment attól az igazán peníbilis helyzettől, hogy egy 346 éve halott drámaíróval akarjunk levelezgetni, vagy, hogy Beethovent „a zene Mozartjának” nevezzük.

Ha sokan vagyunk, az erőt jelent, elgondolkodtatja azt, aki a polcra kerül. Ha azt látja, hogy egy közösség kiállt a jelöltje mellett, nem kerülheti meg...

Megmutathatjuk a többségnek, hogy jóllehet a magyarság részaránya  mindössze hét százalékos, az egységes, összetartó, a történelem által megedzett és erős közösséggel azonban igenis számolni kell Romániában.