Vélemény

A legnagyobb legitimitású közméltóság a tét, ehhez képest (és költségeihez viszonyítva) méltatlan kampány zajlik. Valójában semmilyen, annyira meghatározhatatlan.

Lehet, hogy fóbiás vagyok, de számomra nagyon úgy tűnik, hogy itt a véletlenek leplei mögött (ismét)  valami nagy-nagy szükségszerűség készülődik. A romániai magyarság egységét kell megbontani.

Románia – nacionalizmusával és történelemhamisításaival – nem annyira bennünket, mint önmagát tette (és teszi sajnos továbbra is) tönkre.

A szakadék szélesedik, az emberek pedig nem is hisznek abban, hogy értelme volna olvasni: egyrészt, mert drága mulatság – szemben a szinte ingyenes tévézéssel –, másrészt nincs hozzá tudáskészletük.

Kiderült, hogy minél kevésbé ismerjük a hófehérkepártok óriástörpéit, annál inkább bedőlünk nekik. Annál elfogadóbbaká válunk velük szemben, minél kevesebbet tudunk róluk.

A meccs azért durvul szóban, és majd talán egyébben is, mert ők ketten a döntőesélyesek. Míg Klaus mellett a liberálisok és az első mandátum áll, Viorica oldalán a sértődött, morcos, de mozgósításban tapasztalt PSD sorakozik fel.

A felelősöknek immár négy év óta nem kellett számot adniuk cselekedeteikről, és senki nem tudja, mikor nyerik el büntetésüket. A túlélők, a halottakat gyászolók egyre biztosabbak abban, hogy soha.

A kisebbségi magyar újságírók felelőssége magyar szellemiségű, ám európai szintű újságírást mívelni, ideológiák fölötti közszolgálatot vállani.

Nincs bátorságuk az ember iránt elköteleződni, az emberi élet megoldásaiért küzdeni, hanem azt hiszik, hogy Istenért harcolnak.

A romániai politikai élet színvonalát jelzi, hogy már az is eredményt jelent, ha arról kötünk megállapodást, hogy a hatalom gyakorlója ne tegyen semmit.

A román és a magyar igazság csak akkor zárhatja ki egymást, ha önmagát mindkettő vitathatatlannak és kizárólagosnak tételezi. De ez épp attól olyannyira siralmas, mert egy józanabb alapállásból kifejezetten nevetséges.

A Brexit a butább osztálytárs, a csúnyább haver, a szegényebb szomszéd – azért van, hogy egy kicsit jobban érezzük magunkat mi, akik nem ő vagyunk.

Sajátos romániai modellt nem sikerült három évtized alatt kigyöngyözni, a finn példához finnyásak vagyunk, az amerikait is hümmögve, enyhe sajnálattal nyugtáztuk, meg irigységgel is, hogy elhalásszák az itt kitermelt mirelit-zseniket.

A román hadsereg napja természetesen csak ürügy számukra. Igaz, ezt alig leplezik. Amint felhívásaikból, nyilatkozataikból kiderül, az elsődleges cél annak bizonygatása, hogy Romániában – Románia van.

A szemet lecseréli a kamera, az agyat az algoritmus, és majd úgy vágják ki a sajtot nem megfelelően szóró kollégát ímélben, hogy életében nem látta, akik alkalmazták.

Mindez annak a következménye, hogy a nemzetközi szervezetek képtelenek a kisebbségek jogainak rendezését garantáló, a nemzetiségek és nemzetrészek harmonikus együttélésének jogi normáit kidolgozni.

Még mindig a folyamatos növekedési szemlélet az uralkodó, ami a gazdaságot és a fogyasztást illeti, bár már sok tudós és szakértő jelezte, hogy ez zsákutcába vezet.

Ilyenkor karcosabb a diskurzus, a tartás daliás-agreszív regiszterbe vált, és a felforrósodott stratégák, guruk meg tanácsadók agya is teljesen más ritmusban veszíti a neuronokat

Nincs olyan romániai párt sem, amely „magyarbarát” lenne, vagy – ha már nem is támogatná – legalább ne tekintené törvénybe ütközőnek a magyarok legitim jogköveteléseit.

Nem az a kérdés, hogy az államok vagy a vállalatok uralkodjanak-e fölöttünk, hanem hogy miért nem mi uralkodunk fölöttük? A tőke és hatalom küzdelmében épp csak rólunk nem esik szó.