A csíkszeredaiak ezúttal nem a székely sztereotípiák mentén szavaztak, nem az érzelmi ráhatás volt az eredményesebb. Pedig Ráduly még a román kártyát is kijátszotta.
Valójában olyan, hogy fehér ló nincs is, kivéve az igen ritka albínót, de neki is a szőrzetén átvillanó rózsaszín bőre miatt kétséges a patyolat-jellege.
Különös, hogy ebben az országban az emberek olyan betegségekben halnak meg, amelyektől egyáltalán nem félnek, viszont olyan betegségek keltenek bennük rémületet, amelyek nem, vagy csak ritkán járnak halállal.
A környezet túlpörgetett prevenciója és a vészesen leegyszerűsített, agresszív és nagyon tuskó önvédelem lesújtó hatással tud lenni bármilyen betegre.
Bár a megbetegedések csupán egy százaléka halálos, és az áldozatok is inkább az idősebb korosztályok tagjai közül kerülnek ki, az aggodalmak indokoltak. És nem elsősorban a koronavírus miatt.
A politikában, a labdarúgással ellentétben a szándékot nem szankcionálják. Legalábbis a játékvezetők nem. Hogy milyen reakciókat vált ki a lelátón, a pálya szélén, azt nehéz lenne még megjósolni is.
A túl korai vagy túl harsány vészharangkongatás elnyomja a segélykiáltásokat, és a túlcsordult jószándék (meg áldozatkészség) dacára az általánossá vált káoszban nem tudsz hatékonyan, érdemben segíteni.
Romániában mostanság közel két millió idős ember él minimális nyugdíjból, a nyomor küszöbén, megfelelő egészségügyi ellátás híján, magára hagyatva, az öregkor nyomasztó magányában.
Az újságírói pánik – vajon újságíró-e az, aki pánikot terjeszt? – hisztériába kergette a lakosságot. És ki hallja már meg a józanság szavát?
Globális szemlélete és nyitott lelkülete sokkal de sokkal fontosabb a „paposságnál”. Az ő feladata lesz a világegyház és az etnocentrikus világok harmonizálása is.
Egyfelől ott van a múlt, a hagyomány megerősítő és biztonságot adó ereje, másfelől a jövő, ami a megújulást és az előre tekintést, az idők jeleire való odafigyelést szorgalmazza.
A modern világ a maga szigorúan, sőt sokszor mereven elkülönült munkamegosztásával gépiesít bennünket. A párok napjainak nagy része manapság egymástól távol telik.
De mégis kik lehetnek az elkövetők: szervezett provokáció statisztái, vagy öntevékeny magányos farkasok, akik egyszerre szenvednek adrenalinhiányban és nackó túlfűtöttségben?
Egyetlen kérésem van csupán: hagyjál élni minket! Ha nem akarsz pénzt adni, akkor ne adj, de ne csúfolódj velünk, ne próbálj minket úgy kezelni, mintha gyermek nevelne egy másik gyermeket
Szánalmas alakok, akik élnek-halnak ugyan a politikáért, még a hétköznapi nyelvet is a saját maguk képére gyúrták át, ám maguk lettek azok, akik a szédítő értelmetlenséget társadalmi méretekre növelték
Mindenkinek megvannak a maga súlyos sérelmei. S a megbocsátásra csak és csakis akkor nyílhat lehetőség, ha a mások bűneit nem arra használjuk fel, hogy a sajátjainkat relativizáljuk.
Bármelyik pillanatban bárki a nem szeretés kiközösített céltáblájává válhat, úgyhogy jobb, ha előbb vigyázgatunk, és csak utána utálkozunk.
Gazdaságilag mindenképp megsínyli Kína ezt a karantént, de a politikai számlát sem seperheti félre: aligha lehet letudni központosított hatalmi reflexekkel a következményeket.
A keserű emlékek ott élnek mindenkiben, hiszen senki sem felejthette el, mit éltek át az ostrom hosszú hetei során Budapest ártatlan, kiszolgáltatott lakosai, a felszabadítók által megerőszakolt nők, a „málenkij robotra” elhurcolt férfiak.