Vélemény

Hogy lesz-e más a világ, mint amilyen, az iránt nekem kétségeim vannak. Egyetlen fejleményről vélem úgy, hogy nyomokat hagyhat bennünk. S ez a közösségi összetartozás, a közösségi lét újrafelfedezése.

Lehet, hogy Mihail Szergejevics Gorbacsov javíthatatlan álmodozó, ám vannak olyan kritikus helyeztek, amikor a szélmalomharcnak tűnő küzdelemben csak a Don Quijote-szerű emberek győzhetnek.

Elmondhatjuk, hogy Klaus Iohannis nagyszerű tornászmutatványt produkált: Bukarest és Berlin között megcsinálta a világ legnagyobb spárgáját.

A bőrdzsekis detektív és a prészfincit által aláírt megállapodás azonban nemcsak arra mutat rá, hogy mekkora hatalma van egy szekuláris országban az egyháznak, hanem a hatóságok inkompetenciájára is.

Marcel Vela kapitálisat tévedett: újabb éket vert az amúgy is kapkodó kormányzati válságkezelés még lebegési szinten levő bárkáján, magára vonta az ellenzék betárolt és készenlétben levő kritika-ütegeit.

Van valami álhősiesség is ebben a filmben: emberek százai dicsekednek azzal, hogy otthon ülve megmentik az idős szülőket, nagyszülőket. Arról hallgatnak, hogy behemótra nőtt félelmünkkel a jövőt temetjük.

A német liberálisok ma is konzervatívoknak tartják önmagukat. És okkal. A klasszikus liberalizmus azonban szülőhelyén, az angolszász világban fokozatosan átalakult.

Az embernek „megállt a tudománya”, illetve még mindig kevés a tudománya ahhoz, hogy saját erejéből mindenható legyen, s hogy élet és halál kérdésében még mindig kiszolgáltatott..

Boia professzor úr a klímát övező diskurzusról és percepcióról: a legbanálisabb, leggyakoribb, és mégis leginkább érdeklődésre „ítélt” beszédtéma világszerte, és ezt kronologikus visszapörgetéssel akár örökzöld kérdésnek is minősíthetjük.

A tehetségtelen, dilettáns, kinevetett politikai osztálytól várjuk a megoldást. Amelyet ők sohasem, hanem csakis azok találhatnak meg, akiket viszont hagytuk, hogy ez a szánalmas „politikai elit” a társadalom szélére szorítson

A jövőről csak annyit tudunk, hogy akkor lesz a miénk, ha a gyógyszerészek, vegyészek és génkutatók mostani vállalkozását siker koronázza.

A járvány gazdasági árát a kicsik fogják minden bizonnyal megfizetni. És ez már közösségelvűségi filozófia: minálunk ez mindig így volt. Hagyomány.

Hallgathatjuk a nemzeti himnuszt. Feltehetően az is használni fog. Elvégre mi, magyarok és románok is jórészt a ráolvasásokba vetett hitünknek köszönhetjük, hogy túléltük az utóbbi ezredéveket…

Ha elpárolog a kontroll illúziója, egyre inkább azt reméljük, hogy létezik egy feljebbvaló, aki irányítása alatt tudja tartani a történéseket.

Furcsa fintora a sorsnak, hogy éppen az a város, az a kórház vált járványgóccá, amelyet az államfő orvosi lovagrenddel tüntetett ki kampánykörútján.

Az üresfejű és -lelkű hivalkodók válnak a többség mintaképévé, gerinctelen, középszerű csirkefogók kerülnek vezető tisztségekbe, akik a politikát a szemérmetlen hazudozások végeérhetetlen sorozatának tekintik.

Ha az árokásás helyett a kórházaink mikroorganizmusokkal szembeni harcra való felkészítését tartotta volna szem előtt a politikum, lépéselőnyben lennénk.

Alapos fáziseltolódást vélek felfedezni a válságot kezelő orvostársadalom elhivatottsága–frontedzettsége és a hatóságilag biztosítandó hátország dinamikája között.

A koronavírus-járvány miatt idén nem tréfálkozik a Google április elsején. Lefuttatták az algoritmust és azt az eredményt kapták, hogy nem érdemes viccelődni világjárvány idején.

Politikusokat képeztek ki, akik aztán a politikai rendszer különböző szintjein, a törvényhozásban, a végrehajtó hatalomban és a (formailag független) igazságszolgáltatásban is az ő érdekeiket képviselték.