Kisebbségben

Miként keletkezik s miképpen maradhat fenn a hagyomány az etnikai csoportok tudatában, értékrendjében? Hogyan és miért jelenik meg az etnikus identitás, miként képes egyéneket, csoportokat, tömegeket, mozgalmakat megindítani? Vagy ellenük fenekedőket, áskálódás indulatával, a megsemmisítő pillantással, a kitaszítás vagy betagolás erőfölényével…? Lehet-e, vagy szabad-e rákérdezni a létjog minimumaira, vagy mintegy eleve alárendelődés már az is, ha kisebbségként gondolkodik valaki, s nem mindjárt a relatív többség, fennköltség, túligazság magabiztosságával…?

Feltűnő, hogy két színházunk is – a Kolozsvári Állami Magyar Színház és a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház – immár állandó helyet szerzett magának a romániai színjátszás élvonalában. 

Unger Ödön mint jogi doktor, portás és ingatlanügynök, kormánytanácsadó és piacérzékeny üzletember talán teljességgel ismeretlen is maradhatna a magyar szakrális művészeti porondon, de nem maradt az. Londoni műgyűjteménye a Manor House-ban (szerényen háromszáz éves épület) egyéb kincsek és műtörténeti ritkaságok mellett a berlini Pergamon Múzeumban is prezentált iszlám szakrális anyag.

Legutóbbi olvasónaplóm végére tettem ki éppen a pontot (Sorscédulák a nagy háborúból. Kisebbségben / maszol.ro), amikor kezembe került Szőcs Géza Raszputyin küldetése c. színpadi jelenetének szövege. A 2013 decemberében az Irodalmi Jelen hasábjain közzétett írás azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy egy nem túl eredeti, viszont igen hatásos és kifejező fogással „újrajátszatta" az első világháború kitöréséhez vezető végzetes cselekvésláncot. Nem kevesebbet bízott a történet főszereplőjére, egy gyilkossági próbálkozásnak áldozatul esett Raszputyinra, hogy kísérelje meg valamiképpen eltéríteni a világpolitikában végzetes találattal fenyegető, elszabadult szarajevói pisztolygolyót - a levegőben lógó nagy háború veszélyét.

A minap ismerkedtem Radu Carp könyvével, amelynek a címe: Vallás, politika és jogállam. Együttlétük pillanatai. Humanitas, 2013, 268 oldal – és kénytelen—kelletlen azon kezdtem gondolkodni, hogy Mi fán terem az államegyház?

A kortörténeti elbeszélés és az életrajzi portré egyfajta „kívülnézeti” olvasata lehetne talán ama kortörténeti körkép jellemzője, melyben a szerzői szándék a megértő tálalás, objektív ismertetés és tisztelettel övezett elismerés között rejtőzködik.

Az 1/2011-es tanügyi törvény (a továbbiakban TT) kihirdetése óta összesen 12 törvény és sürgősségi kormányrendelet (a továbbiakban SKR) módosította annak cikkelyeit. Ezután, mint pont az i-re, vagy különben ki tudhatja, a 117/2013-as SKR következett. A 2013-as esztendő utolsó előtti napján jelent meg a Hivatalos Közlönyben (Monitorul Oficial, Partea I. nr. 843 din 30.12.2013).

Hétköznapok létmódjainak biztonsága, civilizatorikus eredmények presztízse talán régtől fogva nem volt egyéb, mint rejtett vagy „manipulált”, kézben tartott összecsapások, ütközések tompított állapota, a kiterjedő veszélyzónák elkerülhetetlensége vagy az időszakos—ciklikus konfliktushelyzetek által megszabott társas tér. 

„Az Ismeretlen Katona halálát ismerős politikusok okozták.” (Juhász Gyula)

A történészeknek leginkább az eltűnő korok, lepergett évek és évtizedek nyújtják a legkitűnőbb forrásanyagot, ugyanakkor a jelenben élők közül is mindig éppen az aktuális, a racionális magyarázatok és részletelemzések kerülnek érdemi figyelem körébe. Valuch Tibor válogatott tanulmányai[1] is ezt tükrözik: arcokat vet össze eszmékkel, embereket a mindennapokkal, szocializmust a magánkisiparral, 1956-ot a megtorlással, „gulyáskommunizmust” a magyarsággal, élelmiszer-ellátást a demokratikus radikalizmus hagyományával és a liberális szocializmus eretnekségeivel.

[1] Metszetek. Válogatott tanulmányok. Argumentum – 1956-os Intézet, Budapest, 2006., 270 oldal.

Miközben javában folyt a téli olimpia, meghökkentő dolgok derültek ki Szocsiról. Például az, hogy ott százötven évvel ezelőtt hatalmas népirtás zajlott. Meghökkentő, mert itt, Kelet-Európában mindent szőnyeg alatt tartanak... 

Élményközösség, életvilág-szabályozó hatások és hagyományok… – a téridő sorozatban bemutatott kötetek kontinuus vezérfonala lehetne, bele/hozzáértve a mindenkori élethelyzetet, társadalmi környezetet, államiságot is. 

Vajdaság hagyományokban, szokásokban gazdag, színes multikulturális, interetnikus közeg, valóságos kulturális antropológiai „kincsesbánya”. Vélhetően a délszláv válság okán a térség ilyen szempontú, tudományos felderítése rövidtávú múltra tekint vissza. Bálint István író recenziójában „első fecskének”[1] nevezi Hajnal Virág és Papp Richárd 2004-ben kiadott Mint leveleket a vihar... című kulturális antropológiai tanulmánykötetét, amely egyaránt tartalmaz tömbmagyar területeken, Zentán és Bácsfeketehegyen, valamint szórványterületen, a szerémségi Dobradóban végzett terepkutatásokat.

[1] http://www.zetna.org/zek/folyoiratok/86/balint.html

Megérkezésemet követően – mint cserediák érkeztem Izlandra 2014 januárjában – akaratlanul is keresni kezdtem, hogy mitől az Izland, ami. Hogy mitől tartjuk különösnek? Kicsinysége – 320.000 lakos -, némileg rémisztő földrajzi elhelyezkedése, vagy szokatlanul sok zenei tehetsége miatt? Mi igaz abból, hogy az izlandiak hisznek az elfekben és más természetfeletti lények létezésében, és vajon ma is szájon csókolják-e egymást a családi vacsorákon?

Történeti forrás-e a humor, a vicc, az ugratás, az ironikus—cikizős attitűd, a viselkedési minták és életvezetési szabályok normarendszerének merevségeivel vagy képtelenségeivel összefüggő nyelvi játékosság? Az, mégpedig meggyőző erővel és nyelvi gazdagsággal az, ha nem a lecsupaszított szót, a minimalizált jelentést, az akut vagy időleges értelmezést tekintjük, hanem épp ellenkezőleg, ezt nevezzük meg olyan alapnak, lényegi tüneménynek, melyre azután a lehetséges értelmezések épülhetnek.

2013 októberében, a csíksomlyói árvaház létesítésének centenáriumán Daczó Katalin tartalmas dokumentum-összeállításban (Lapok a csíksomlyói árvaház történetéből. Hargita Népe, 2013. október 4.) idézte fel a székelyföldi árvagondozás évszázados gyökereit és hagyományait. Ebből azt is megtudjuk, hogy 1948-tól az addig egyházi gondnokság alatt álló szeretetotthonból állami intézmény lett, amely sűrűn váltogatta elnevezését, de lényege szerint, bár hivatalosan gyermekek házának hívták, mindközönségesen gyermekmenhely maradt. Olyan elkerített, szigorúan kulcsra zárt hely, ahol a szülőknek vagy a társadalomnak fölöslegessé vált kicsinyei jól-rosszul felnőnek.

Ha nem puszta könyvcímeket szednénk csokorba, követve az internetes könyvpiac egy-egy nagymonográfiát is öt mondatban „elintéző” közlésmódját, szinte kézre áll, hogy oly széles ölelésű cím alá sorolható művekre is kitérjünk, melyek révén mind a műegész, mind a róla felkínálkozó elbeszélés méltó felülete lehet az alkotó és olvasó közötti lehetséges találkozásnak, avagy művek és olvasóik érintkezési hatáslehetőségének. Az alábbi könyv-mustra elemei ezért elszántan „elbeszélősre” formálódnak – előzetes megbocsátást remélve az Olvasótól. Vagy ha mást nem, legalább azt az időt, melynek teresedésében, létformáiban az alkotói közlés szándéka valamely szűkös interpretációs „átereszen” keresztül juthat a befogadóhoz – belátva mindennek korlátait, stiláris ésszerűségeit is.

Nemrégiben érdekes könyvbemutatón vettem részt a csíkszeredai Kájoni János megyei könyvtárban: Oláh-Gál Róbertnek a két Bolyairól szóló tudománytörténeti riportjait magába foglaló kötetét (X-ek, azaz ismeretlenek a Bolyaiak életében), annak történetét ismerhettük meg - és nem csupán a szerző jóvoltából.