Mellőzni a hajózható Szamos, a metrózható város és a függővasutas közszállítás fejezeteket, és a fenntarthatóságban, arányérzékben és pragmatizmusban körözni le a meglévő (?!) víziót. Idén nem jött össze.
Idő sincs túl sokat töprengeni a dolgokon, nyakunkon a decemberi törvényhozási megmérettetés, ráadásul úgy, hogy most vasárnap az erdélyi magyarság jóval az etnikai arányok alatt teljesített.
A bizalom helyreállítását kell megkísérelni. Hogy erre ki vállalkozik akkor, amikor mindkét oldal jól megél a polarizációból, azt még nem tudni
Ezt a választási fiaskót nem az RMDSZ és nem az EMNP szenvedte el, hanem a bihari magyarság. Itt az ideje, hogy mindkét szervezet vezetői felébredjenek az álomvilágból.
Az RMDSZ polgármester-jelöltjeinek sikerült nyerniük több román többségű településen is, áttörve ezzel az etnikai szavazás falát. Segített a helyi románság kollektív emlékezete…
Amiről az Európa Tanácsban határozatot hoztak, hogy nyelvek tanulására, kultúrák közelítésére ösztönözzék az európai embereket, Kosztolányi csodálatos szövegekben már közel száz évvel azelőtt javasolta.
A most újrázni készülő polgármestereknek, bármilyen cinikusan is hangzik, váratlan segítségként érkezett a válság, amennyiben odafigyeltek közösségeikre és inventívitásról, határozottságról tettek tanúbizonyságot.
A politikai elittől elvárható lenne, hogy néhány tízezer, esetleg százezer szavazatért ne ássa alá az államháztartás fenntarthatóságát, ne kergesse adósságcsapdába a társadalmat.
A világ leghatalmasabb emberét nem csupán Amerikában, de a világon is sokan nevetséges bohócnak tartják, aki híján van mindenfajta diplomáciának és nyomban kimondja mindazt a képtelenséget, ami éppen az eszébe jut.
Kissé zavaró úgy nekivágni újabb négy évnek, hogy nemigen tudjuk hová tenni az elmúlt négyet. A sikereit mindenki saját érdemeiként tálalja, csak a be nem váltott ígéretekért nem akarja senki vállalni a felelősséget.
Ha van az önkormányzatiság fogalmának és lehetőségeinek értelme, akkor az éppen a demokrácia: a szó szerint vett, nem pedig az a bohózat, amelyikbe belekényszerítik a társadalmakat.
A pártkatonák mindig maradiak (értsd: a szó köznapi értelmében „konzervatívok”), mert az őket éppen helyzetbe hozó politikai garnitúrát kell hatalmon tartaniuk. Vagy vissza kell segíteniük a hatalomba…
A vegyespárt Felvidéken az asszimiláció eszközévé vált. Nagy áron – a magyar képviseletről lemondva – utasították el. Vajdaságban felismerték a veszélyét, eleve nem szavaztak bizalmat a politikai projektumra.
Mintha az ország – a járvány jármát nyögő, és nyári szünidejéből ocsúdó haza – megrázta volna magát, és hirtelen fejlődési üzemmódba kapcsolt volna; holott csak szüret van, voksoknak szorgos begyűjtése.
Az természetes, hogy az iskolának meg kellett kezdődnie. Az viszont nem természetes, hogy ennyire fejetlenül, ekkora káoszban indult az új tanév, holott az illetékeseknek bőven lett volna idejük rendesen megszervezni az iskolai évet.
Igaza is lehetett volna Fukuyamának, csak éppen nem a liberális demokráciák győztek, hanem azokat győzte le a neoliberalizmus.
Én, ha tehetném sem szeretnék senkit elhallgattatni. De ha engem valaki ennyire szenvedélyesen szeretne, legalább érveket instálnék.
Az a nemzeti érdek, ha a választók nem engedik a városháza közelébe azt, aki tovább rombolja Bernády művét. A hatalom átmentése ugyanis Marosvásárhelyen súlyos áldozatokkal járhat.
Az egészségügyi tárca például ahelyett, hogy kötelezné az iskolákat infrastruktúráik biztonsági szabályokhoz történő hozzáigazításához, éppen fordítva cselekszik: a szabályokat idomította hozzá az iskolák infrastruktúrájához.
Ha Putyin teára invitál, nem arról szól a gesztus, hogy az impérium dolgairól szeretné kikérni a véleményedet, vagy éppen izgalmas megbízatást testál rád.